Este volt mikor magamhoz tértem igazán, és felismertem, hogy az események valósak. Nem álmodtam...
A várva várt kisfiúnk megszületett. Kicsi és törékeny. Megrázó és szívbe markoló élményekkel a hátunk mögött, de itt vagyunk.
Egy kedves doktornő ül az ágyam mellett. Nem hallom amit mond, csak figyelem őt, és belül fájdalmasan zokogok.
Ő az, aki segített a szülőszobán és imádkozik a kisfiam mellett, hogy túlélje az éjszakát. Egy dolog lebeg a szemem előtt. Ha a várandóságot nem is bírta a testem, és nem tudott biztonságos szeretetteljes otthona lenni a kisbabámnak, legalább most itt képes legyen megadni neki mindent, ami tőle telik.
Valaki azt mondta az osztályon, hogy az anyatej életmentő lehet. Csak ez jár a fejemben... A kisbabámnak szüksége van rám. Muszáj gondoskodnom róla. Semmit sem szeretnék jobban, mint, hogy elinduljon a tejem, és a külvilág eseményeivel felülírhassam tétlenségemet. Még mindig itt ül előttem a kedves doktornő. És masszírozni, fejni tanít. Megmutat mindent, ami segíthet.
Két-három óránként újra és újra fejek. Még mindig semmi. Azt mondják, hogyha a baba a mama mellkasán van a szülést követően, és cicire helyezik akkor gond nélkül szopizik. Annyira szeretném érezni az illatát a parányi kisfiamnak. Annyira vágyom vissza a teljes együttlétbe! Csak nézem őt az inkubátor falán keresztül, és sírdogálok halkan. Rettegek a szeretettől, amit érzek. Rettegek érezni, mert félek, hogy elveszítem őt. Csak bámulok kifelé magamból és kavarognak az érzések bennem. Aztán hozzáérek. Elcsenek egy kis lepedőt a feje alól és azt szagolgatom. Zokogok, szagolgatom és fejek. Zokogok, szagolgatom a kis lepedőt és újra fejek. Még mindig semmi...
Második nap.
Újra lemegyek a PIC-re és döntök, hogy vállalom. Bármi jöhet. Kenguruzok a kisbabámmal!
Az életem értelme a mellkasomon. A szívemmel melengetem őt. Fogom, takarom, szagolgatom. Felmegyek a szobámba és fejek. Még mindig semmi. A melleim mint két kőhalom. A párom mellettem. Megkérem, hogy legyen a kisfiam ajka és szopizzon. Elvonulunk... Becsukott szemmel figyelem az érzéseimet. Úgy figyelek, mintha a kisfiam szopizna. Átadom magam a képzeletbeli eseménynek. Érzem, hogy ez segít. Aztán megint fejek. És az élményre gondolok. Közben csak egy dolog lebeg a szemem előtt, hogy a tejem életmentő lehet…
Harmadik nap.
Elindult! Kaptam egy fecskendőt, hogy a cseppeket felgyűjtse. Csepereg ! Van tejem, elindult, csepereg. Éjszaka van. Egy szülésznő van az osztályon, és tele a fecskendő. Senki nincs, hogy levigye a kicsikémnek. Elindulok. Remegve csoszogok végig a folyosókon az első adaggal. Életem leghosszabb útja ez. Kavarognak az érzések. Mégiscsak képes a testem gondoskodni. Hálás vagyok, hogy élek, hogy Ő még élhet! Hálás vagyok, hogy a tejjel segíthetek. Csak a hálát érzem már, mikor fejek. A tej kiserken, cseperedik a gyerek. Védi őt, és érez benne minket. Érzi, hogy gondoskodom, szeretem, várom, érte élek. Így zajlanak az események.
Első két hónap.
Még mindig fejek, cseperedik a gyerek. Kész a kisfiam az életre. Leveszik a gépeket. Gyengéden átölelem és a cicimet a kis szájához emelem. Meghitt első próbálkozások ezek. A nővérek, az egész osztály úgy érzem támogat minket. Csendesen belealszunk mindketten. Az egész testem remeg. A világon az egyik legjobb érzések ezek. Mindennap újra és újra próbáljuk. Rengeteg segítséget és támogatást kapunk. Tanítanak minket a türelmes ápolók.
Egyre jobban megy. Újra és újra tanuljuk, napról napra jobbak vagyunk. Már mérjük az eredményeket. Egyre többet szopizunk, egyre többször. Szint már megesszük az előírt adagunk. Lassan hazamegyünk. A szoptatás a legszorosabb élményünk, ami pótolja a fájdalmunk. Megtölti a hiányt, melegséggel, gondoskodással, szeretettel. Ezen keresztül vagyunk újra együtt, közös figyelemmel.
Ezúton is köszönet minden orvosnak, ápolónak és védőnőnek, hogy végig segítettek és támogattak ebben is minket.
Köszönet azért, hogy mindezt leírhattam itt Nektek!