Melletted a helyem - Egyesület a koraszülött ellátásért

"Mondd, mindegyik pici ugyanúgy néz ki, mint egy normális csecsemő?" "Minden szervük ki van fejlődve? Mennyire piciket tudtok megmenteni?"  "Van értelme annak amit csinálsz?"  "Nem nehéz a tragédiákat végig nézni?" 
"Sok babát veszítetek el?"
"És akkor most te csak egész nap babázol?"

 

 Ez csak néhány kérdés amit felszoktak tenni azok az ismerőseim akik tudják, hogy mivel, illetve kikkel foglalkozom.


Csomárné Balázs Erzsébet koraszülött intenzíves ápoló vagyok.
Életpályám már egész régen elindult, még csak 10 éves voltam, amikor az öcsém megszületett, koraszülöttként. Az üvegablakon keresztül láttam őt és a többi kis csöppséget, eldöntöttem, hogy bármi lesz én kisbabákkal szeretnék foglalkozni.  Ennek fényében, számtalan könyvet forgattam, olvasgattam csecsemőápolásról, az egészségügyi vonatkozású könyvek a kedvenceim lettek. Elsősegélynyújtó, csecsemőápoló szakkörökre jártam, versenyeken vettünk részt a csapattal. Aztán elérkezett a pályaválasztás és egyértelmű volt, hogy az én utam az egészségügyi iskolába visz.


Sikeresen elvégeztem, majd gyermekápoló lett belőlem és egy-két varga betű után megérkeztem a koraszülött osztályra és úgy érzem hazaértem.
A munkánk gyönyörű, hisz kisebb-nagyobb csodáknak vagyunk részesei nap mint nap! Kicsit más szemszögből nézzük a csodákat, mint a koraszülött világot soha meg nem ismerő ember. Nekünk az 1-2 ml anyatej is érték, minden cseppje kincs- szoktunk mondogatni-, nekünk az 1-1 óra aztán 1-1 apnoe nélküli nap is hatalmas érték, szinte felbecsülhetetlen!


A hatalmas akarat, ami a csöppségekben van, szinte leírhatatlan erőt ad. Némelyik baba annyira és olyan elszántsággal küzd, hogy egy felnőtt már rég feladta volna és csak annyit mondana, hagyjatok ti engem békén…..


De sajnos az elkerülhetetlent mi sem tudjuk mindig elkerülni. Angyalkák születnek időnként… Ilyenkor mindig nagy a csend, az űr amit egy-egy csöppség maga után hagy, A többi kisbaba is megérzi ezeket a perceket, szinte mindegyik lecsendesedik, ilyenkor nincs hangoskodás, sírdogálás, ilyenkor csend van.
És hogyan megyünk tovább? –merülhet fel sokakban a kérdés- Őszintén meg mondva nem tudom….  
Nem mondom azt, hogy nekünk felhőtlen az életünk és nincsenek nehézségek, nem mondom, hogy  nem akartam feladni már az egészet és elmenni máshová, mondjuk polcot pakolni.


Dehogy is nem!  Aztán valahogy mindig nyújtott valamit felém a sors, egy új lehetőséget, egy újabb sikertörténetet, vagy olyan embereket terelt az utamba, akik miatt úgy érzem most is, talán mindig úgy fogom érezni, hogy muszáj menni tovább! Fel kell állni, még ha térdre is rogytam és újra meg újra műszakba kell állni, mert mindig van holnap és a csöppségek küzdelmeit segíteni kell! Ő küzd, én csak példát vehetek róla, hogyan, miként tudom ezen az úton őt segíteni. Ezért vagyok itt és ezért munkálkodok szabadidőmben, hogy az igazi kis harcosokból remek gyermekek és még jobb felnőttek váljanak, mind testileg, mind lelkileg. A lelki épségüket pedig a szülők jelenléte mellett tudjuk megőrizni illetve kialakítani. Ne felejtsük el, hogy nálunk nem csak babák, hanem édesanyák és édesapák, testvérek is születnek. Együtt kell családdá fejlődni velük.
Ehhez pedig meg kell adni minden segítséget.

 

"A sors senkivel sem igazságtalan. Mindannyian szabadon döntjük el, hogy szeretjük vagy utáljuk, amit csinálunk. Ha szeretjük, mindennapi tevékenységünkben megtalálhatjuk ugyanazt az örömöt, amit azok éreznek, akik elindultak az álmaik után."  (Paulo Coelho)