Gross Dorottya

Rengeteg embertől - nem csak laikusoktól, és nem csak egészségügyi dolgozóktól - hallom ugyanazt a mondatot újra és újra, mégpedig: "Én ezt nem tudnám csinálni."


Újszülött intenzív osztályon (hivatalosan NIC-en, vagyis Neonatális Intenzív Centrumban) dolgozó ápoló vagyok. A munkám a hivatásom, a munkám az életem.
 
 
Nem mondom, hogy egyszerű, nem állítom, hogy felhőtlenül boldog és minden esetben hálás munka, de a nehézségek ellenére, a sok negatívum, a tragédiák, ellentétek, konfliktusok ellenére is azt kell mondanom, hogy szeretem amit csinálok. A folyamatos fáradtság, a mérhetetlen stressz ami a személyzetet éri, valamint a fájdalom amit időről időre a szívünkbe fogadunk és hetekig, hónapokig dédelgetünk egy-egy újszülötttel kapcsolatban mind hozzá tartozik munkánkhoz. Viszont kanyarodjunk vissza kicsit az első mondatomhoz: mit csinálunk mi ápolók?
 
Mindegy, hogy újszülött, gyermek, felnőtt, vagy idős-ellátásról van szó, az ápolás alapja az alázat, a megértés, a segítségnyújtás, a beteg és betegségének elfogadása és jó esetben a szenvedés, a betegség megszűntetése törődéssel, figyelemmel, szeretettel és természetesen szakértő ellátással. Az iskolából csak az utóbbit hoz(hat)ja egy ápoló, a többit magának egyedül kell felépítenie, és ez nem megy egyik percről a másikra. Tapasztalnunk, érnünk kell, hogy azokká az ápolókká válhassunk, akikre kezdő korunkban felnéztünk.


Hogy miben más a kora-, és újszülött intenzív ellátás, mint az ápolás többi területe? Mitől olyan speciális és mitől van ennyire marginalizálva? Talán mert az emberek félnek tőle. "Ő" az ismeretlen rossz. A legszörnyűbb rémálom. "Bele sem merek gondolni, milyen lehet minen nap ezt a szörnyűséget látni." Milyen lenne? Felemelő, és nem a morbid értelemben. Segíteni másokon mindig az. Főleg azokon, akik a leginkább rászorulnak.

 

Emberi lényekként bennünk van a gondoskodás ösztöne, vagyis ha látunk egy kisdedet, felgyullad egy kis lámpa az agyunkban, ami segítségnyújtásra, ellátásra sarkall bennünket. Ha fázik, betakarom. Ha éhes, megetetem. Ha fáj valamije felveszem, és megteszek mindent annak érdekében, hogy fájdalma elmúljon, és megnyugodjon. Ez az alapja a munkánknak. Ez az egyszerű rész. A nehéz az, amikor nem tudunk segíteni. Mikor nincs meg a megoldás. Mikor idegtépő a várakozás, mikor fogy a türelem egy-egy helyzetben.


Látunk halált is, ez is a munkánk része. Amit számomra a legnehezebb átni, az nem maga a halál. A nehéz az, ami hátramarad. A szülők fájdalma, a veszteség miatti seb, a hiány ami örökre ott marad. Ezt lehetetlen megfelelően kezelni, az acut fázisban csillapíthatatlanul fáj. Erre senki és semmi nem készít fel. Viszont ahol árnyék van, ott fény is. Mikor egy baba jobban lesz, felébred, napról napra kevesebb cső veszi körül, egyre többet eszik, egyre többet mocorog, sírdogál, kommunikál, az megér minden erőfeszítést. Látni a szülők arcát, ahogy elbúcsúznak gyermekükkel az osztályról mikor indulnak haza együtt, azok nagyon boldog pillanatok.


Az osztály ahol én dolgozom speciális helyet foglal el az újszülöttgyógyászat területén. A Semmelweis Egyetem I. Számú Gyermekklinikáján nincs szülészet, így oda a babák csak mentőautóval érkezhetnek. Legtöbb esetben a Peter Cerny Mentőszolgálat felelős a kora- és újszülöttek körültekintő és óvatos, valamint hozzáértő transzportjáért. Nem véletlenül írtam, hogy kora-, és újszülött, ugyanis osztályunkon sok érett újszülött is megfordul. Profilunk a koraszülött ellátáson túl az újszülöttkori sebészeti beavatkozások előtti és utáni intenzív terápia, anyagcserebetegségek kivizsgálása és terápiája (mint például a vércukorháztartás felborulása, vagy phenylketonuria, galactosaemia, stb.), oxigénhiánnyal (asphyxiával) született újszülöttek ellátása, terápiája, idegrendszeri zavarok konzervatív (műtétet nem igénylő, valamint műtét előtti és utáni) ellátása, és némely esetben szív-, és érrendszeri megbetegedések konzervatív kezelése (ezeket a műtéteket másik intézményben végzik).


Osztályunkon olykor nagyon beteg babák fekszenek, gépi lélegeztetésre, komplex infúziós terápiára, szoros és folyamatos megfigyelésre úgynevezett monitorizálásra van szükségük. Ez először ijesztő, idegen és érthetetlen a szülőknek, ezért szeretnénk mindent megtenni annak érdekében, hogy a feszültség csökkenjen azzal, hogy mindent részletesen elmagyarázunk, megmutatunk és magabiztos hozzáállásunkkal megpróbáljuk bebizonyítani nekik, hogy kisbabájuk a lehető legjobb kezekben van. A félelem az ismeretek gyarapodásával csökken, és helyét szépen lassan átveszi a tenni, segíteni akarás, amelynek mi szívesen teret engedünk, ha a kisbaba állapota ezt már megengedi (minél korábbi fázisban természetesen).


Szülőként ilyen helyzetben letöbbször azt érzik, hogy feleslegesek, útban vannak, csak nehezítik a személyzet munkáját, de ez nem így van. Önök a kisbaba szülei. Ugyanúgy, ahogy Önöknek szükségük van kisbabájukra, neki is Önökre. Együtt fejlődtek és értek a várandósság alatt, és attól, hogy egy váratlan, ijesztő és tragikus eseménysor eredményeként az osztályunkon kötöttek ki, még ugyanúgy együtt lehetnek, sőt együtt kell lenniük újszülött gyermekükkel. A személyzet akkor is dolgozik, rohan, ápol és gyógyít ha Önök ott vannak, ugyanúgy mint mikor nincsenek.


Fontos, hogy időt és lehetőséget találjanak saját magukra és egymásra ezekben a nehéz időkben. Mindamellett, hogy fontos gyermeküknek az Önök jelenléte, az is fontos, hogy megtalálják azt a tevékenységet, amiben nyugalmat, kikapcsolódást lelnek és kicsit fel tudnak töltődni. Ne higgyék, hogy bárki elítéli Önöket azért, mert nincsenek bent babájuknál 24/7. Ezt senki nem várja el. Ha Önök nyugodtabbak, gyermeküknek is sokkal többet tudnak adni.