Egyszer volt hol nem volt... Kezdhetném ezzel a sokszor hallott mese bevezetéssel a gondolataimat. Kitérhetnék arra is, hogy miként kerültem erre a pályára, de nem teszem, mert akkor nagyon sok mesélni valóm lenne. Amit tudni kell rólam, az az, hogy az intenzív osztályra a gyermekszeretetem és a nagyfokú empátia készségem sodort. 25 év alatt soha nem bántam meg, hogy ezt a szakterületet választottam.
Azt azért nem állítom, hogy időnként nem inogtam meg.
21 éve dolgoztam már az intenzív osztályon, amikor hallottam a Honvéd kórház PIC-ről és meghoztam azt a döntést, hogy egy olyan csapathoz szegődjek, ahol a PIC-ik a főnökök. Ezzel az új szemlélettel vágtam neki a jövőnek. Egy olyan csapat tagja lettem, akik elfogadják azokat a szükséges változásokat, melyek együtt járnak a PIC-ik érdekeivel.
Az első legfontosabb szemlélet az lett, hogy a szülők 24 órában bármikor a babájuk mellett lehetnek.
Mint édesanya úgy gondolom, nincs rosszabb érzés egy anya számára, mint amikor tehetetlenül, aggodalommal, kiszolgáltatottan áll a beteg gyermeke mellett. Ha az én gyermekem feküdne az inkubátorban én is szeretnék vele lenni. Szinte második anyukának érzem magam azok mellett a babák mellett, akikre vigyázok, s teljes szeretetemmel ápolom őket.
Amikor először jön látogatni Anya és Apa bemutatkozom, fel szoktam hívni a figyelmüket a higiénés
szabályok betartására-kézmosás, kézfertőtlenítés. Ha ez nem történik meg anyatigriskét lépek fel, védve a PIC-ik egészségét. Ha erre megtanítottam őket, akkor bíztatom a szülőket, hogy érintsék meg a babájukat. Azt vettem észre, hogy a szülők nagy része igényli, hogy amikor babájukat saját maguk látják el, akkor mellettük álljunk, mint segítő kéz.
Elbeszélgetek velük ilyenkor a kenguruzás, a testi kontaktus kialakításának fontosságáról. Kérem, hogy vegyenek részt az ápolási folyamatokban, legyenek ott az orvosi vizitnél.
A beszélgetések során erősítem bennük azt az érzést, hogy milyen nagy szükség van rájuk, hogy ott legyenek velünk. Szükségünk van ugyan úgy anyára, mint apára. Anyára a tejci miatt is nagy szükségünk van, hiszen az anyatejet ő tudja biztosítani. Ez nagyon fontos, hiszen a PIC-ik élete függ tőle. És ekkor nem túlzok. Nálunk a védőnőkön kívül a nővérek is tudnak segíteni az anyatej megindításában és a fejésben. El sem tudom mondani milyen jó érzés, amikor együtt éljük meg anyával az első csepp colostrum (előtej) megjelenését. Ez egy kimondhatatlanul jó érzés, ilyenkor büszkeség kerít a hatalmába- igen megcsináltuk. Megfelelő odafigyeléssel ennek a PIC-inek biztosított lesz az anyatejes táplálása.
Emellett azonban nagyon sok feladat vár még ránk a hazamenetelig. Az ott töltött napokat együtt éljük meg szinte egy családként. Együtt próbáljuk meg átvészelni a nehezebb időszakokat. Nemrég jutott eszembe, hogy ez olyan kicsit, mint egy házasság jóban-rosszban. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Én is izgulok és drukkolok a gyerekeknek, nehogy elkapjanak bármilyen fertőzést, ami sajnos előfordulhat a gyenge immunrendszerük miatt.
Végig mellettük vagyunk, amíg az éretlen kis tüdejük és idegrendszerük miatt apnoéznak (légzésleállás). Végigkísérjük, amikor a légzéstámogatási formákat váltani kell. Ha lélegeztető gépre kerülnek mi is szomorúak vagyunk, vagy éppen örülünk, ha lekerülnek egy-egy gépről. Előfordul, hogy akár órákat mellettük állunk, vagy ülünk az állapotuk miatt. Ez számomra is nehéz időszak mind lelkileg mind testileg. Mindezek mellett nagyon nagy figyelmet fordítunk az éretlen kis bőrükre is. Hiszen ha hámhiányossá válik az is fertőzés kapuja lehet. Sorolhatnám még az ezernyi feladatot, amire nagyon kell figyelnünk, pl.: a monitorérzékelő nehogy megnyomja a pici kezüket vagy lábukat, infúzió, orreszköz nehogy sérülést okozzon vagy hámhiányos legyen a bőrük. És akkor nem beszéltem a NEC (gyulladásos bélelhalás) kialakulásáról, szívjuk rendületlenül a telt pocakból a levegőt. Árgus szemmel nézzük, hogy mennyire telt a hasuk. Figyelemmel kísérjük a szem fejlődését is.
A napok múlásával pedig azt érezzük, hogy a gyerekek, akik az osztályon vannak, az életünk részeivé válnak szüleikkel együtt.
Tanítjuk a szülőket, hogy el tudják látni a gyermeküket, s nap, mint nap egyre szabadabb kezet adunk számukra.
A fennmaradó időben együtt várjuk a kicsi növekedését, hogy nyugodt szívvel hazaengedhessük őket, és családjukkal megkezdhessék saját kis otthoni életüket.