Egyszer volt hol nem volt... Kezdhetném ezzel a sokszor hallott mese bevezetéssel a gondolataimat. Kitérhetnék arra is, hogy miként kerültem erre a pályára, de nem teszem, mert akkor nagyon sok mesélni valóm lenne. Amit tudni kell rólam, az az, hogy az intenzív osztályra a gyermekszeretetem és a nagyfokú empátia készségem sodort. 25 év alatt soha nem bántam meg, hogy ezt a szakterületet választottam.
Kedves Munkatársam!
Te, aki a világ legcsodálatosabb hivatását a legkedvesebb legszerethetőbb osztályán végzed, hozzád szólok most PICi Ápoló! 34 éve vagyok ezen a pályán, s bár voltak nehéz helyzetek, de soha egyetlen pillanatig sem bántam meg, hogy ezt a hivatást választottam. Sok-sok évvel ezelőtt ropogósra keményített hófehér köpenyben, csillogó szemmel, szívemben tele tettvággyal segíteni akarással kezdtem el dolgozni.
„Ne arra törekedj, hogy Te légy a legjobb. Törekedj arra, hogy mindannyian a legjobbak lehessetek!”
Mikor először láttam koraszülötteket inkubátorban feküdni, tudtam, hogy ez az életem, a hivatásom, a jövőm. Nem volt bennem több kérdés, nem volt bizonytalanság.
Mit szeretek a munkámban?
