Kellemes ünnepek a PIC-en
Írta: Rohr Linda
Koraanyu
Két éve a lányok első karácsonyát a koraszülött intenzíven ünnepeltük. Igen, ünnepeltük. Tudom, tudom, ellentmondásosan hangzik, hiszen aggódnunk kellett volna minden bent töltött napon és azután is. Valahogy mégsem tudtunk nem örülni az első közös karácsonyunknak.
Félretettünk minden mást. Nem mentünk vidéki rokonokhoz, nem vettünk részt céges karácsonyi partykon, nem töltöttünk napokat dekorációval, nem állítottunk fát, nem sütöttünk, nem főztünk, sőt még a nagytakarítás is elmaradt. A magunk módján egy igen csendes, ám annál bensőségesebb karácsonyt és szilvesztert éltünk meg a férjemmel, az ikrek inkubátorai felett.
Valójában már Mikuláskor elkezdtünk rá készülni. A férjem vett mini, plüss rénszarvasokat a csöppeknek (mert elérzékenyült vásárlás közben), a nővérek pedig hagyták, hogy a légzéstámogató gép állványára felakasszuk őket.
Koraszülött gyermek édesanyja vagyok. A helyzetünk merőben speciális volt, ami arra inspirál, hogy néhány gondolatot felvessek egy érdekes nézőpontból. Remélve, hogy megvilágíthat egy olyan oldalt, amire talán ritkábban gondolnak a pici babák kezelése során. Először is nagy tisztelettel gondolunk minden olyan kórházi alkalmazottra, aki segített nekünk ezekben a nehéz időkben. Talán mégis érdemes elolvasni, hogy egy anya szempontjából és egy apuka szempontjából mit lehetett volna jobban, másképp, emberségesen csinálni.
Nem is olyan régen még én magam is ezen a folyósón korzóztam álmosan, tele aggodalommal. Két fejés közt nézegettem a falat, hol bizakodva, reménnyel töltött el a sok baba és a sok történet, hol meg irigykedve néztem, hogy nekik sikerült. Kerestem a hasonló korú és azonos súlyú pici babákat, a képek közt, próbáltam összevetni az enyémmel, holott tudtam én is, hogy nincs két egyforma baba, aki egyformán „teljesít”. Mégis, nagyon sokat jelentett nekem ez a hősi fal, mert amellett hogy erőt adott, megtanított arra, hogy igenis, bármilyen nehéz irányítani kell a gondolatainkat, mert amíg a picikénk bent küzd, mi sem adhatjuk fel! Így tettem én is, mikor az 5 napos nagyon korai, de egészséges kisbabánk egyik óráról a másikra kihagyott a szíve, és lélegeztetőre került, holott előtte 2 órával boldogan kenguruztam vele, és semmi jelét nem adta, hogy bármi baj lenne.
Már régen készülök leírni a szoptatás történetünket. Ez egy külön fejezet koraszülésem történetében.
Lányaim 2015 márciusában érkeztek, 35 hétre, 2 kiló alatt. Szerencsére olyan kórházban láttak napvilágot, ahol nagy hangsúlyt fektetnek az anyatejes táplálásra, illetve érkezésük idejére Náluk már kialakult a szopóreflex. Születésük után rövid idővel már az őrzőben cicire tették Őket, ahol rögtön ráéreztek a szopira, s azonnal megmutatták, hogy bár kicsi a bors, de erős. Mivel alacsony súllyal, gdm-es várandósságból születtek, ingadozó vércukorszinttel, így az első 48 órában (az első mért próbaszopásig) minden étkezésre, kötelező jelleggel tápszert is kellett kapniuk, ez azonban szerencsénkre semmilyen későbbi problémához, cumizavarhoz nem vezetett. A Lányok rögtön, a legelső adandó alkalommal megmutatták, hogy az anyukájukkal együtt Ők is készen állnak, s megdolgoznak azért, hogy csak anyatejes babák legyenek. Bár a kislányok nagyon ügyesek voltak, nagyon megnyugtató volt az a kórházi háttér is, hogy tapasztalt, szakképzett személyzet állt a rendelkezésünkre, hogy segítsen a szoptatásban, illetve nagyon örültem annak, hogy ikres anyukaként már a kórházban megmutatták, hogyan, milyen pozitúrákban lehet egyszerre két picit tandem szoptatni, és egyáltalán fel sem hozták maguktól (az „utca népével” ellentétében), hogy lehetetlen küldetés ikreket kizárólag csak anyatejjel táplálni. Utólag visszagondolva talán én magam sem értem, honnan voltam abban olyan biztos, hogy a szopin kívül nálunk semmi más nem jöhet szóba, és hogy biztosan sikerrel fogunk járni (a kórházból simán hazajöttem tápszer recept nélkül, amin a környezetem teljesen ledöbbent).
A kisfiam - a szakirodalom besorolása szerint "enyhe, kései, érett" koraszülött - 35 hét 3 napra született 2110 grammal, mivel az utolsó időben nem fejlődött megfelelően a méhen belül - retardált - és 0,8 vércukor szinttel született, születése után egy gyors megcsodálást követően azonnal elvitték és 8 napig élveztük a SOTE II. PIC részlegének szeretetét.
Nem is tudom, hogy hol kezdjem... talán ott, hogy anyámnak sem ment a szoptatás, szerette volna, de akkor menő volt a tápszer, a szoptatáshoz nem volt elérhető segítség. Na, de ez más történet. Számunkra ebből annyi volt fontos, hogy amikor a babánkra gondoltam már a terhességem előtt, nem éreztem az anyaság fontos részének a szoptatást. Nem is láttam soha senkit szoptatni a gyermekét. Valahogy azt gondoltam, hogy a szerencsésebbeknek megy, a többieknek meg nem. Úgy voltam vele, hogy ha a szerencsések közé tartozom menni fog, akkor boldog leszek, de ha nem, akkor sincs baj. Fogalmam nem volt róla, hogy csak kevés esetben van olyan, hogy "nem megy".
Árpi kisfiúnk 2015.10.11-én született a terhesség 28. hét + 4 napjában, 690 grammal a Honvéd Kórházban/régi nevén MÁV Kórház/ magas vérnyomás és máj leállás miatt. A császármetszés után Árpi a PIC intenzív részlegébe került, én pedig az intenzív osztályra. 2,5 nap alatt, megannyi oxitocin után, az intenzíves nővér segítségével elkezdtük a mellfejést,hogy az értékes előtejet megkapja az inkubátorban fekvő kisfiúnk, addig egy másik anyukától kapott anyatejet a tejdonor program segítségével.
Vasárnap volt. Már megint vasárnap. Pedig a szülőszobán a hétköznapok is lassan teltek, hát még a hétvégék. Ez volt a 11. nap, amit az ablaktalan, neonfényes kalitkában töltöttem szivárgó magzatvízzel, folyamatos vérzéssel, 27 hetes terhesen. Azt gondoltam, eltelik majd ez is, hiszen ebéd után látogatók érkeznek hozzám, este pedig megnézhetem a foci VB döntőjét. Hallottam az édesanyákat vajúdni és a babákat felsírni. Minden egyes születéskor gombóc volt a torkomban, és rögtön arra gondoltam, vajon az én kislányom felsír-e majd? És mikor lesz az a "majd"? Kaphatunk még egy hetet? Vagy legalább pár napot? Pár órát?
Pisti 2014.01.02-án született, mindössze 590 gr-mal a terhesség 25. hetében HELLP szindróma miatt.