Áron 2011. február 11.-én született a 30. terhességi héten 980 grammal. Toxaemia miatt kellett megszakítani a terhességet. A kórházban töltött két hónap alatt az egész család kiemelt figyelmet fordított arra,
Ez a három betű szép lassan csontig beleég az ember bőrèbe, ahogy telik az idő és a gyermeked bőrébe is beleég ez a láthatatlan jel. A külvilág nem látja rajtad ezt a három betűt. Ezt ők akasztják rád.
Képzeld el, hogy a negatív megjegyzések, amiket a MÁS gyereked miatt kapsz szép lassan ellepik a bőröd minden egyes négyzetméterét. Ezek az ítélkezések, a bezzeg rossz anya vagy, a más gyerekeihez hasonlítások és a folyamatos megkülönböztetések, mert MÁS vagy speciális gyermekeid vannak.
Ez a nap más, mint a többi, hiszen a nagyobbik fiam ma ballag az óvodából. Szinte hihetetlen, hogy rohan az idő. Lázasan készülődtünk, előkészítve és becsomagolva a pedagógusok ajándékait, az ajándék kísérő cserepes virágokat, amik egész évben virágozva emlékezteti őket a búcsúzó gyerekekre és a rengetteg boldog pillanatra és közös emlékre.
Hajnal van, a telefonom már négyszer jelzett, óvatosan a szobatársamat nem akarom felébreszteni, rám várnak egy emelettel lejjebb.
Egy-két anyukát látok köntösben és papucsban kisétálni a folyosóra, megyünk a babánkhoz. A néptelen és csendes terhespatológia folyosója megtelik egy perc alatt a sok koramamival.
Az ablakon kilátunk a Hősök tere és a Városliget felé, az ég csodaszép, az Állatkert állatainak hangját halljuk a nyitott folyosó ablakain át. Menni kell, mert várnak ránk és a többi kismamát nem szabad felébreszteni.
Nem tudom, hogy az elmúlt közel 13 év alatt mikor váltam „fogyatékos“ anyává. Nem emlékszem, mikor fordította el a társadalom a fejét először, amikor meglátott a láthatóan fogyatékos fiammal az utcán, a hivatalban, a játszótéren vagy akár a virtuális térben.
Kislányomat nagyon terveztük, és nagyon vártuk a férjemmel, hogy jelezze: "Itt vagyok."
Már 2 hetesen tudtam, hogy velem van, nem tudom megmagyarázni, egyszerűen éreztem. Terhességem alatt 4x voltam sürgősségin, 4x is "elindult" a vetélés, és ömlött a vér belőlem. Először bementem, még nem nagyon mondtak semmit, csak hogy fenyegető vetélés stb. 10 percig keresték a picit, mire megtalálták, ekkor voltam 6 hetes. Mikor másodjára mentünk, azt mondták a vizsgálóban, hogy tegyem össze a két kezem, ha élve megszülöm.
Lassan egy éve már, hogy átmentünk a lilán világító Lánchídon a férjemmel, amikor éppen a 23. hét környékén jártam. Láttam riportokat a koraszülöttek világnapja kapcsán, tudtam, hogy a híd értük világít. Hazaérvén elkezdtem képeket, videókat nézegetni arról, hogy mit is jelent pontosan az, ha egy édesanya koraszülött gyermeket hoz a világra. Letaglózva ültem a monitor előtt, hogy a pocakomban növekvő kis jövevény akár már most is életben maradna egy inkubátor segítségével.
Az első szimpózium óta 2 év telt el, szinte hihetetlen, hogy rohan az idő. Emlékszem mikor meghívtak családommal a Magyar Perinatológiai Társaság által szervezet PICi szülői kerekasztal beszélgetésre. Elfogott az izgalom, hiszen sosem vettem még részt tudományos konferencián, sem olyan beszélgetésben, ahol szakemberek (védőnő,intenzíves nővér, fejlesztő, neonatológus) voltak kiváncsiak a történetünkre, váleményemre, javaslataimra.
Nem hiszek a véletlenekben. Azt gondolom, hogy az életünk egy maghatározott forgatókönyv szerint zajlik, csak mi nem ismerjük a történetünk folytatását. Nosztalgikus hangulatban vagyok. Mindjárt születésnap... Három, egyszerre... 3 év és 3 nap különbség... 9 évvel ezelőtt sikerült besétálnom Budapest egyetlen olyan kórházába, ahol nincs szülészet. Jellemző Nem voltam jól, nagyon feszült a hasam. Rendszeresen, egyre gyakrabban, mint amikor felfújják a vérnyomásmérőt.
Advent a várakozás ideje. Ilyenkor lelkünket és szívünket felöltöztetjük ünnepi díszbe és már érezzük a karácsony közelgő melegét. A várost feldíszítik karácsonyi fényekkel, karácsonyi vásárok nyílnak és szebbnél szebb portékákat árulnak a vásárlóknak. Az emberek a lelkük mellett a lakásukat, házukat is karácsonyi díszekkel teszik varázslatossá. De van egy hely Budapesten a Hősök terétől nem messze, ahol másképp élik meg az adventi varázslatot.
2250 grammal született a kisfiam...25 dkg hiányzott hozzá hogy megkaphassam. 25 dkg-on múlt a boldogság. Születésekor rögtön felsírt, 10-es APGAR, teljesen egészséges. Testvérem, aki asszisztált a műtéten, hallotta hogy azon tanakodnak, hogy mi legyen. A gyerek teljesen egészséges volt, a szív és az ész azt mondta volna, hogy kerüljön az anyukájához.
Legyint az ember az ostoba babonákra, hogy nem szabad előre vásárolni semmit, mert balszerencsét hozhat, na de őszintén ! Ki az, aki ellent tud állni a csábításnak amikor meglát egy cuki rozsaszín habos-babos ruhácskát ? Én is így voltam ezzel.
Két éve a lányok első karácsonyát a koraszülött intenzíven ünnepeltük. Igen, ünnepeltük. Tudom, tudom, ellentmondásosan hangzik, hiszen aggódnunk kellett volna minden bent töltött napon és azután is. Valahogy mégsem tudtunk nem örülni az első közös karácsonyunknak. Félretettünk minden mást. Nem mentünk vidéki rokonokhoz, nem vettünk részt céges karácsonyi partykon, nem töltöttünk napokat dekorációval, nem állítottunk fát, nem sütöttünk, nem főztünk, sőt még a nagytakarítás is elmaradt. A magunk módján egy igen csendes, ám annál bensőségesebb karácsonyt és szilvesztert éltünk meg a férjemmel, az ikrek inkubátorai felett.
Koraszülött gyermek édesanyja vagyok. A helyzetünk merőben speciális volt, ami arra inspirál, hogy néhány gondolatot felvessek egy érdekes nézőpontból. Remélve, hogy megvilágíthat egy olyan oldalt, amire talán ritkábban gondolnak a pici babák kezelése során. Először is nagy tisztelettel gondolunk minden olyan kórházi alkalmazottra, aki segített nekünk ezekben a nehéz időkben. Talán mégis érdemes elolvasni, hogy egy anya szempontjából és egy apuka szempontjából mit lehetett volna jobban, másképp, emberségesen csinálni.
Nem is olyan régen még én magam is ezen a folyósón korzóztam álmosan, tele aggodalommal. Két fejés közt nézegettem a falat, hol bizakodva, reménnyel töltött el a sok baba és a sok történet, hol meg irigykedve néztem, hogy nekik sikerült. Kerestem a hasonló korú és azonos súlyú pici babákat, a képek közt, próbáltam összevetni az enyémmel, holott tudtam én is, hogy nincs két egyforma baba, aki egyformán „teljesít”.
Sokat gondolkodtam azon,hogy fogom elmesélni a két kisfiamnak életük első három hónapja alatt történteket vagy elmesélni mi jelent a koraszülött és az extrém koraszülött szó. Miért van az,ha elmondjuk valakinek,hogy koraszülött babák a gyermekeim, az emberek 90%-a sajnálkozik ? A felvilágosításhoz úgy gondolom, talán a levélírás a megfelelő. Ha egyszer felnőttek lesznek, tudják micsoda hősök voltak és milyen nagy csodák történtek a PIC-en és milyen emberfeletti módon küzdöttek. Igen kétszeres koraanyuka vagyok.
Rita vagyok, a kisfiam Ádám 2013. május 8.án, 31+2-re, 1490g 42 cm-el. Toxémia miatt kellett császármetszést végezni, és fontos tényező, hogy véralvadásgátlót kellett szúrnom a terhesség alatt, mert 6 hetesen volt egy mélyvénás trombózisom. (Jómagam gyógytornász vagyok. :) A Honvéd kórházba vitt a mentő, most már azt mondom, szerencsére. Megtettek mindent, hogy bent tartsák a fiamat, de az én állapotom annyira leromlott, hogy a műtét mellett döntöttek, ő teljesen rendben volt.
Már régen készülök leírni a szoptatás történetünket. Ez egy külön fejezet koraszülésem történetében. Fontos fejezet! Hogy miért?
Talán azért, mert úgy érzem, hogy ezt még én irányítom és pótolhatom, ami kimaradt a koraszülésem miatt.
A mi történetünk Pécsen, 2016.02.06 kezdődött. Lepény leválás miatt a terhesség 32.hetében 1730gr-mal született Tomi sürgősségi császármetszéssel.
3 napig csak infúziót kapott. Nekem a tejci még nem indult be, nagyon szerettem volna, hogy megkapja Tomi az immunanyagokat (colostrum), így megkértem az egyik anyukát, aki behozta nekem 3.napon a kórházba az elektromos mellszívót és 2 oldali stimulációval elkezdtem fejni.
Nem is tudom, hogy hol kezdjem... talán ott, hogy anyámnak sem ment a szoptatás, szerette volna, de akkor menő volt a tápszer, a szoptatáshoz nem volt elérhető segítség. Na, de ez más történet. Számunkra ebből annyi volt fontos, hogy amikor a babánkra gondoltam már a terhességem előtt, nem éreztem az anyaság fontos részének a szoptatást. Nem is láttam soha senkit szoptatni a gyermekét.
Lányaim 2015 márciusában érkeztek, 35 hétre, 2 kiló alatt. Szerencsére olyan kórházban láttak napvilágot, ahol nagy hangsúlyt fektetnek az anyatejes táplálásra, illetve érkezésük idejére Náluk már kialakult a szopóreflex. Születésük után rövid idővel már az őrzőben cicire tették Őket, ahol rögtön ráéreztek a szopira, s azonnal megmutatták, hogy bár kicsi a bors, de erős.
Szenvedélyem a fejés! Mondta ezt egy hasonló helyzetbe lévő PIC-es anyuka. És milyen igaz...
Szerencsére találtam a kórházban olyan nővért, aki készségesen elmagyarázta a fejés titkát. Nagy titok ez! Először stimuláljuk a mellet kézi mellszívóval mivel kisbabánk most nem tud érintkezni a mellünkkel, masszírozzunk és császárosoknál pár nap múlva beindul (4-5 nap múlva kb).
Történetünk 2014. október 29-én kezdődött, mikor is kisfiúnk sürgősségi császárral megszületett, 30. terhességi hétre 980 gr-mal, 36 cm-vel. Nagyon megijedtünk hogy ilyen kicsike és ekkora felfordulást okozott hirtelen. 19 óra 20 perckor született, teljesen jól volt, egyedül vette a levegőt.
A kisfiam - a szakirodalom besorolása szerint "enyhe, kései, érett" koraszülött - 35 hét 3 napra született 2110 grammal, mivel az utolsó időben nem fejlődött megfelelően a méhen belül - retardált - és 0,8 vércukor szinttel született, születése után egy gyors megcsodálást követően azonnal elvitték és 8 napig élveztük a SOTE II. PIC részlegének szeretetét. 2013 őszén még nem állt a családbarát jelző a II. Női PIC előtt.
Magdus a 32. héten született sürgősségi császárral: 1980 gr, 46 cm. Fenyegető koraszülés miatt a terhesség 29. hetében szteroidot kaptam. 3 naposan szopizhatott először, akkor még csak napi 3 alkalommal, és 10 ml-nél többet nem tudott kiszívni. A János Kórház PIC én Évi nővér segített, amennyire tudott a fejésben, mivel egy csecsemős nővér kb. 1 perc alatt elintézett a tanácsaival, gyakorlatilag ezek nem voltak használhatóak. Egy büdös krémet javasolt, ami szerintem egyáltalán nem segített...
Árpi kisfiúnk 2015.10.11-én született a terhesség 28. hét + 4 napjában, 690 grammal a Honvéd Kórházban/régi nevén MÁV Kórház/ magas vérnyomás és máj leállás miatt. A császármetszés után Árpi a PIC intenzív részlegébe került, én pedig az intenzív osztályra. 2,5 nap alatt, megannyi oxitocin után, az intenzíves nővér segítségével elkezdtük a mellfejést,hogy az értékes előtejet megkapja az inkubátorban fekvő kisfiúnk, addig egy másik anyukától kapott anyatejet a tejdonor program segítségével.
Este volt mikor magamhoz tértem igazán, és felismertem, hogy az események valósak. Nem álmodtam...
A várva várt kisfiúnk megszületett. Kicsi és törékeny. Megrázó és szívbe markoló élményekkel a hátunk mögött, de itt vagyunk.
Egy kedves doktornő ül az ágyam mellett. Nem hallom amit mond, csak figyelem őt, és belül fájdalmasan zokogok.
Vasárnap volt. Már megint vasárnap. Pedig a szülőszobán a hétköznapok is lassan teltek, hát még a hétvégék. Ez volt a 11. nap, amit az ablaktalan, neonfényes kalitkában töltöttem szivárgó magzatvízzel, folyamatos vérzéssel, 27 hetes terhesen. Azt gondoltam, eltelik majd ez is, hiszen ebéd után látogatók érkeznek hozzám, este pedig megnézhetem a foci VB döntőjét. Hallottam az édesanyákat vajúdni és a babákat felsírni. Minden egyes születéskor gombóc volt a torkomban, és rögtön arra gondoltam, vajon az én kislányom felsír-e majd? És mikor lesz az a "majd"? Kaphatunk még egy hetet? Vagy legalább pár napot? Pár órát?
Pisti 2014.01.02-án született, mindössze 590 gr-mal a terhesség 25. hetében HELLP szindróma miatt. Hála a PIC rendkívüli munkatársainak, Pisti ügyességének, a rengeteg kengurúzásnak, és az anyatejcsinek, a kezdeti súlyvesztést követően Pisti lassan, de növekedésnek indult. Egyre gyarapodott, hiába hátráltatta, hogy kétszer is fertőzést kapott. 02.09-én már átlépte az 1 kg-ot. Háromszor vért is kellett kapnia, de ezen is túllendültünk. Hat hetesen már meg is fürödhetett.
Sosem gondoltam, hogy létezik ilyen mélyről, gyomorból nyilalló, minden egyes porcikámat elérő, bénító fájdalom. Azt gondoltam, velem ez nem fordulhat elő, én nem tartozom a veszélyeztetett csoportba. Sokan gondolták és sajnos a jövőben is sokan gondolják majd így, amíg be nem következik az elképzelhetetlen.
A világon minden tízedik baba koraszülött vagyis a 37. gesztációs hét előtt születik. Sosem hittem, hogy mi is egy, illetve ikrekkel kettő, leszünk közülük. Meggyőződésem volt, hogy időben és természetes úton fogok szülni. Mindent meg is tettem ennek érdekében: egészséges táplálkozás, stresszmentes életmód és az elérhető legjobb orvosi ellátás. Ám az esetek harmadában nem lehet meghatározni a koraszülés okát vagy okait. Nálunk sem lehetett. Csak együtt kell vele élni, végig kell csinálni és szó nélkül bele kell állni, mint egy jól irányzott, igazságtalan pofonba. Csak úgy van, csak megtörténik.
