Hajnal van, a telefonom már négyszer jelzett, óvatosan a szobatársamat nem akarom felébreszteni, rám várnak egy emelettel lejjebb.
Egy-két anyukát látok köntösben és papucsban kisétálni a folyosóra, megyünk a babánkhoz. A néptelen és csendes terhespatológia folyosója megtelik egy perc alatt a sok koramamival.
Az ablakon kilátunk a Hősök tere és a Városliget felé, az ég csodaszép, az Állatkert állatainak hangját halljuk a nyitott folyosó ablakain át. Menni kell, mert várnak ránk és a többi kismamát nem szabad felébreszteni.
A folyosó végén, bal oldalon orvosi oktató szoba, a csapóajtón át egy picit sötétebb folyosó nyílik, tele orvosi pihenőkkel. A folyosó végén a lépcsőház és a liftek. Olvasgatom a táblákat, melyik szoba kinek a szobája.
Ha jól bírja a császármetszésem akkor lépcsőzök egy emeletnyi szintet, ha rosszabb, akkor liftezek. Az előtér üres, a gasztroenterológián még az éjszakás nővér dokumentál, készíti a gyógyszereket.
Mi a sárga ajtó előtt állunk. Sokunk arcán látszik mennyit aggódott az éjszaka vagy mennyire fél. Várjuk ,hogy beengedjenek minket a PIC-re, várunk türelmesen.
Az ajtó összes részletét kivülről tudom, sőt az előtér csempéit is oda vissza megszámoltam már.
Olvasom a feliratot, Perinatàlis Intenzív Centrum plusz a rövidítés, no meg a buborékot fújó kislány üvegkontúros matricáján mosolygok. Ez a pufók kisbaba matrica ad erőt.
Így képzelem el a kisfiam. Igaz ő még nagyon picike, 27 hetesen 700 gramm a súlya.
Fáradt vagyok, igazából nem tudom milyen napot írunk. Próbálom összerakni magamban, mit tudott már tegnap a kisfiam és mennyi csővet lehetett levenni róla.
A gondolataim kusza fonalait az ajtó berregése zavarta meg. Mehettünk a gyermekünkhöz. Az egyik koramami most sírt még várakozás közben, mert tudja a babája megérzi ha szomorú és az értékei romlanak.
Elindulunk a PIC folyosóján, itt már rutinosan mindenki kezet mos és megyünk a fejő szobába, az este lefejt tejet pedig felcímkézzük és beteszük a hűtőbe, rajta az év, hónap, nap és a fejés időpontja, no meg a baba neve.
Rutinosan teszem a dolgom, kiveszem a fertőtlenítős edényből az anyatejfejéshez a tölcsért és kiveszem a steril üveget a szekrényből. A többi anyuka is hangtalanul teszi a dolgát, itt csend van.
A zajt a mellszívógép kattogása szakítja meg. Van aki még regenerálódik, ilyenkor senki sem, beszél, majd 2 etetéssel később. A kisfiam még inkubátorban gyógyul, bal oldalt a középső részen, oszlopok vannak mellette jobbról és balról.
Megkérdezem az éjszakás nővért, hogy telt az éjszaka? Szerencsére minden rendben volt, majd leegyeztettem a kenguruzás részleteit, bár nagyon félek tőle, Olyan törékeny a teste, szinte elveszik majd rajtam. Fogom-e érezni a gyermekem mozgását és érzem-e, ha baj van ?
Félek, hisz valójában még bennem kéne növekednie, a szívem alatt A toxèmia nem így gondolta, a forgatókönyv változott, az elképzelt rózsaszín ködös álom semmivé vált.
A napi teendők az anyatejfejésről, kenguruzásról szólnak, enni és aludni is kellene, de az nagyon nehezen megy. A fejőszoba sokszor lélekerősítő hely, szinte felér egy jó pszichológussal. Megsimogattam a kisfiam, és elmondtam neki mennyire szeretem és, hogy visszajövök hozzá ebéd után.
Újabb séta a negyedik emeleti terhespatológiára. A terhespatológián nem csak koramamik vannak, hanem megfigyelés alatti veszélyeztetett terhes kismamák is.
Az érzés, hogy neked még van terhespocakod, de a babád egy inkubátorban tőled távol fekszik, furcsa volt.
A megsemmisítő kérdések napi szinten érkeztek, és újra és újra választ kellett rá adni : - hol a babád, - mikor fogsz szülni,- mi az a PIC, - miért kell inkubátor -és ehhez hasonlók.
Koraszülés után nehéz volt ránézni egy boldog 8-9 hónapos várandós kismamára.
Nehéz, mert belülről marcangolja magát az ember, nekem ez miért nem sikerült, én tehetek róla. Ma már tudom hogy önmagunk hibáztatása a gyász folyamatban normális állapot. A közösségi oldalakon nem mertem kiírni, hogy a gyermekünk megszületett.
Azt se tudtam, mit kellene ilyenkor mondani, mit szabad és mit nem. A családom sorban küldte a finom ételeket, de a sómentes diéta miatt szinte alig ehettem. A férjem igyekezett munka mellett naponta meglátogatni, ahogy ideje volt.
Az egészségügyi személyzet folyamatosan támogatott minket lelkileg, mindig volt valakinek egy jó, bíztató szava, ami erőt adott a további napokhoz, hogy együtt tudjunk küzdeni a PICink mellett.
Letelt a három óra én időm, enni s aludni kellett volna, de nehezen megy, újból a sárga ajtó előtt állok, hogy lássam a kisfiam. Imádkozom az ajtónak, hogy ne legyen semmi gond.