Legyint az ember az ostoba babonákra, hogy nem szabad előre vásárolni semmit, mert balszerencsét hozhat, na de őszintén ! Ki az, aki ellent tud állni a csábításnak amikor meglát egy cuki rozsaszín habos-babos ruhácskát ? Én is így voltam ezzel.
Számoltam a napokat, heteket és minden héten olvasgattam a neten, hogy a kicsikém éppen hol tart a fejlődésben. Soha nem felejtem el, amikor 24 hetes lettem, ebédnél mondtam a páromnak, hogy ha ma megszületne a kicsi, már nagy esélyel életben maradna. Akkor még semmit sem sejtettem és őszintén szólva nem is voltam hajlandó tovább foglalkozni a koraszülés gondolatával. Sajnos két hét sem kellett hozzá, hogy szembesüljek a ténnyel, hogy sajnos vége a terhességemnek.
2017. február 28.-án reggel indultam a kiskunfélegyházi kórházba táppénzes ajánlásért, de természetesen egy kicsit elaludtam, mert valamiért elég pocsék éjszakám volt. Nem volt semmi bajom, csak olyan rossz közérzet. Indulás előtt elszaladtam mosdóba, mert ugye kismama lévén olyan voltam én is mint a törpe vízierőmű. Akkor vettem észre, hogy egy kicsi barnás folyásom van. Ezek után felgyorsultak az események, mert Félegyházáról már mentővel vittek Kecskemétre, ahol 5 napig infúziókat kaptam, amivel próbálták visszatartani a picikémet. Az 5.napon levált a méhlepény és sürgősségi császárra volt szükség. Elég sokára sikerült feldolgoznom, hogy a gyermekemet "kivették" belőlem és egy értéktelen nő vagyok, hiszen nem elég hogy nem szülhettem meg, de még a terhességet se tudtam végig csinálni.
Ma már persze egyáltalán nem így gondolom.
Lénám 2017. március 5-én 14:13-kor 26+4 hétre született 990 grammal és 38 centivel.
Ekkor kezdődött a "második menet". Én próbáltam összevakarni magam a császár után, drága Lénám meg két emelettel feljebb harcolt az életéért. Két nap lábadozás után megkértek, hogy költözzek fel az anyaszobába ami a PIC mellett van. Sajnos nem tudtam egyből felköltözni, mert lebetegedtem, így minden nap átjártam Kecskemétre meglátogatni Lénát. Egyetlen napon maradtam otthon, de másnap azzal fogadtak, hogy tegnap csak Lénán dolgoztak. Akkor mintha gyomorszájon rúgtak volna, mert azt éreztem, hogy máris cserben hagytam a lányom. A későbbiekben egyébként Léna rendszeresen eljátszotta ezt velem, hogy ha kitettem a lábam a kórházból, mindig arra mentem vissza, hogy történt valami.
Sajnos sokáig nem is tudtam megfogalmazni azt amit éreztem, vagy inkább csak szégyeltem, hogy nem érzek semmit. Bementem a kórterembe, bámultam befelé a műanyag dobozba és néztem azt az apró emberkét tele csövekkel. Nem én voltam érte a felelős, hanem az orvosok és az ápolók. Én csak egy látogató voltam és egy tejelő tehén, aki csak ontotta magából az anyatejet. Ez akkor változott meg, amikor egy hét után először megkaptam. Hiába volt egy hete kisbabám, én csak ott és akkor kezdtem anyává válni. Sok mindenre nem emlékszem a szüléssel és az első néhány nappal kapcsolatban, de arról kristály tiszta emlékeim vannak, hogy milyen volt amikor először éreztem a kis testét a mellkasomon. Olyan érzés volt a kis érintése, mintha pillangók rebegtették volna szárnyaikat.
Nálunk a PIC-en délután 3-tól volt kenguruzás, amit minden anya epekedve várt. Végre részesei lehettünk annak a csodálatos érzésnek, hogy szülők lehettünk. Mi PICes szülők egy idő után már nem látjuk a csöveket csak azt a gyönyörű csöppséget aki egyre emberibbé formálódik a műanyag dobozban. Persze ez most úgy hangzik, mintha minden csodás és rózsaszín lett volna odabenn. Sajnos korántsem. Én szerencsés vagyok, hiszen Léna csodával határos módon teljesen egészséges gyönyörű baba, de láttam tragédiát és nagyon komoly drámákat. Talán könyvet is tudnék írni arról a 72 napról amit benn töltöttem Lénával a PICen. A többi anyával szinte családdá kovácsolódtunk és együtt aggódtunk egymás gyerekéért. Együtt éltük meg a jót és a rosszat. Megosztottuk egymással a tapasztalatainkat. A "régi bútordarabok" segítették az új, kétségbeesett szülőket.
Sokan kérdezik, hogy hogy bírtam végig csinálni? Hogyhogy nem omlottam össze? Én csak vissza szoktam kérdezni: Volt más választásom?
A pici tündérnek ott benn az inkubátorban nem egy siránkozó idegroncsra volt szüksége, hanem egy erős bizakodó édesanyára, aki 110%-ig helytáll. Én abban a kivételes helyzetben voltam, hogy ott lehettem a gyermekemtől pár méterre, szinte bármikor láthattam. Ha kérdésem volt, akkor tudtam kihez fordulni, hiszen az orvosok és nővérek kedvesen válaszoltak. A lehető legjobb kezekben volt a kicsikém és én is minden támogatást megkaptam, hogy úgy távozzunk a kórházból, hogy Lénát teljesen el tudjam látni. Nem tudok elég hálás lenni azoknak az embereknek, akik hozzá segítettek ahhoz hogy ma itt foghatom a karjaimban a drága kislányomat.
Semmi más dolgom nem volt, mint együtműködni a személyzettel, hiszen nekem nincs orvosi diplomám, ezért nem kérdőjeleztem meg azoknak a csodálatos embereknek a döntését akiknek a szakmai tudása és emberséges hozzáállása hozzásegített ahhoz, hogy egy régóta dédelgetett álmom már valóra váljon: Anya lettem!