Rácz Bius története

Rácz Bius története - Koraszülött történetekVasárnap volt. Már megint vasárnap. Pedig a szülőszobán a hétköznapok is lassan teltek, hát még a hétvégék. Ez volt a 11. nap, amit az ablaktalan, neonfényes kalitkában töltöttem szivárgó magzatvízzel, folyamatos vérzéssel, 27 hetes terhesen. Azt gondoltam, eltelik majd ez is, hiszen ebéd után látogatók érkeznek hozzám, este pedig megnézhetem a foci VB döntőjét. Hallottam az édesanyákat vajúdni és a babákat felsírni. Minden egyes születéskor gombóc volt a torkomban, és rögtön arra gondoltam, vajon az én kislányom felsír-e majd? És mikor lesz az a "majd"? Kaphatunk még egy hetet? Vagy legalább pár napot? Pár órát?

Ezen a bizonyos vasárnap reggel szóltam a szülésznőknek, hogy valami nem stimmel. A vérzés erősödött. Az orvos megvizsgált, és megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, a méhszáj teljesen zárt.

Ebéd után megérkeztek a húgomék. Jókedvűen beszélgettünk, de egyszer csak éreztem, hogy valami folyik. Nagyon. És érzésre nem magzatvíz. Azonnal szóltam az orvosnak. Két nyomás a hasamon, és már ki is modta a sokkoló mondatot: "Vigyük be!" Levegő után kapkodtam, miközben három szülésznő vett körül. Bal karomon vénát szúrtak, jobb karomon vérnyomást mértek, a lábamról pedig lerángatták a nadrágot. Megengedték, hogy gyorsan felhívjam a férjem, és közöljem vele, visznek a műtőbe. 5 másodperc volt, nem több. A következő percben már a műtőben is voltam. Az orvos mellém lépett, és annyit mondott: "Nem volt időnk megbeszélni a dolgokat, ezért csak annyit mondhatok, sürgős. Valószínűleg levált a méhlepény."Rácz Bius története - Koraszülött történetek

Nem így képzeltem. Tudtam, hogy azért vagyok ott 11 napja, mert valamikor ez be fog következni. De erre nem lehet felkészülni.

Az őrzőben ébredtem, amikor a férjem megérkezett. Átment a PIC-re megkérdezni, hogy van a kislányunk? "Nincs túl jól. Megpróbálják stabilizálni az állapotát. Vért kell kapnia. Lélegeztetőgépen van. 970 gramm." Ezek voltak a rövid, tömör információk, amiket visszakaptam a meggyötört arctól. A többit elzárta magában. Pedig biztos vagyok benne, hogy elhangzott más is, de erről nem beszélt. Egy fotót készített nekem, amin nem látszott más, csak egy félhomályban inkubátorban fekvő kis csomag csövekkel és gépekkel körülvéve.

Az éjszaka lassan telt. Korán reggel telefonáltam a PIC-re, hogy még azelőtt legyen valami információm, mielőtt a férjem beér a kórházba. Remegő kézzel ütöttem be a számot. Egy életre emlékezni fogok Schill dogktornő megdöbbentő szavaira. Megdöbbentem, mert orvost ilyen lelkesen,  ilyen közvetlen és megnyugtató hangon még nem hallottam beszélni. "Jaj, de jókor hívott, mert Bianka az éjszaka nagy sikerélményt okozott nekünk! Stabilizálni tudtuk az állapotát. Ha lekerül a lélegeztetőgépről, már kenguruzhatnak is. Lehet, hogy már holnap." Megnyugodtam.

Megékezett a férjem, és együtt mentünk át a PIC-re. Félelmetes volt átlépni az ajtaját, mert fogalmam sem volt róla, mi vár rám odabent. A férjem a terem közepe felé terelt. Ő már tudta, hogy ott van a mi kislányunk inkubátora. Bekukucskálva egy aprócska, ráncos bőrű, pálcika lábú, rezgő testű (az NO lélegeztetés miatt) kisbabát láttam. A mi Biusunkat. Az orvosok gyorsan elmagyarázták, mi minden történt az elmúlt órákban. Rosszul lettem. Leültem, de úgy éreztem, el fogok ájulni. Már ott volt a fülemben az ájulás előtt jellemző sípoló hang és az elfehéredő környezet, de sikerült túlbillenni rajta.

Bius 2-es Apgar értékkel született, kivérezve, súlyos tüdőbetegséggel. 4 napig volt lélegeztetőgépen. Persze ma már tudom, hogy ez semmi más PIC-ek gyakorlatához képest, de a Honvédkórházban ha egy babát lélegeztetni kell, akkor tényleg komoly a helyzet. Összesen 8 hetet töltöttünk a PIC-en, megszámlálni sem tudom, hágy baba társaságában. Ez idő alatt mindössze kétszer került elő a lélegeztetőgép, pedig szinte mindegyik baba 1500 gramm alatti súllyal született. De Bius erős volt, harcolt, és jobban lett. Lekerült a lélegeztetőgépről.

A 4. naptól kenguruztunk. Minden nap. Közben énekeltem neki. Ha tehette, Apa is kenguruzott, de ő sajnos csak ritkán tudott jönni, mert neki kellett gondoskodnia a 19 hónapos kislányunkról. A 2. naptól Bius a saját anyatejemet kapta, az adagjai pedig rohamtempóban emelkedtek.

Rácz Bius története - Koraszülött történetek

Öt hetes volt, amikor először sítam. Akkor kibukott belőlem minden, amit hetek óta magamban hordoztam. A férjem persze nem értette, miért sírok, ha egyszer jól alakulnak a dolgok? Korábban annyira arra koncentráltam, hogy helyt tudjak állni, hogy legyen tejem, hogy pozitívan tudjak az inkubátor mellett állni, és vidáman tudjak kengurozni, hogy mindent elnyomtam magamban.

Öt hetet töltött inkubátorban, amikor már csak egészen kevés légzéstámogatásra volt  szüksége. Kiságyba került, és ruhát kapott. Hihetetlen élmény volt. Végre kisbaba formát öltött! Végre látni lehetett az orrát, mert már nem a CPAP takarta el. Már az inkubátorban is sokszor pelenkázhattam, a kiságyas szobában viszont teljesen átvehettem ezt a feladatot. Sőt, a fürdetést, az öltöztetést, és a mérlegelést is. Végre próbálkozhattunk a szoptatással is, amiben Bius nagyon ügyesnek bizonyult. Szárnyakat kapott. Három hét alatt olyan sokat erősödött, hogy a teljes napi adagját ki tudta szopizni. Cumisüvegből egyszer sem kapott pótlást.

8 hét után, egy napsütéses szeptemberi délután mehettünk haza. Bius most 21 hónapos, és meggyőződésem, hogy nem lehet puszta véletlen, hogy ha álmos, vagy beteg, akkor nem az ölünkbe, vagy a vállunkra hajtja a fejét, hanem a mellkasunkra fekszik. Pont úgy, ahogy kenguruztunk vele.

Rácz Bius története - Koraszülött történetek


A koraszülés feldolgozásához idő kell. Az egész családnak. A "nagylányunk" 19 hónapos volt, amikor Bius született. Mostanában gyakran szokott kérdezgetni húga születéséről. Miért volt olyan icurka-picurka? Miért akart kijönni a hasadból? Miért lett beteg? Talán ő most dolgozza fel a történteket.

 

Rácz Bius története - Koraszülött történetek