• Melletted a Helyem - Egyesület a koraszülött ellátásért

PICi kincs, de Ember!


PICi kincs, de Ember!

Lassan egy éve már, hogy átmentünk a lilán világító Lánchídon a férjemmel, amikor éppen a 23. hét környékén jártam. Láttam riportokat a koraszülöttek világnapja kapcsán, tudtam, hogy a híd értük világít. Hazaérvén elkezdtem képeket, videókat nézegetni arról, hogy mit is jelent pontosan az, ha egy édesanya koraszülött gyermeket hoz a világra. Letaglózva ültem a monitor előtt, hogy a pocakomban növekvő kis jövevény akár már most is életben maradna egy inkubátor segítségével. Azért is foglalkoztatott mélyebben a koraszülöttség, mert az orvosom figyelmeztetett, hogy a baba bizony másfél héttel kisebb a kelleténél, és ez bizony nem jó jel. Aggodalmam valóságossá vált: a két hét múlva esedékes kontrollon az orvosom azt mondta:


„Szeretnék én minden szépet és jót mondani a babáról, de sajnos nem tudok, fokozódott a lemaradás.” Férjem épp munkába indult, amikor szóltam neki, hogy kicsit várjon, innentől be kell feküdnöm a kórházba, bármelyik pillanatban életmentő műtétet hajthatnak végre. Kaptam egy ágyat az 5-ös kórteremben, amit egy idő után kénytelen voltam az életteremnek tekinteni. Kétnaponta nézték, hogy a köldökzsinórban lévő erekben megfelelő-e az áramlás, és minden egyes alkalommal gyomorgörccsel mentem a vizsgálóba, gyakorlatilag már én is tudtam, hogy mi mit jelent a monitoron. Hol jó, hol rosszabb volt, egyszer még orvosi csodáról is beszéltek, már azt rebesgették, hogy a karácsonyt otthon tölthetem. Kicsit meg is nyugodtam, mert elértem a 29. hetet, és úgy tartották a szakemberek, hogy a betöltött terhességi hét számít, nem az, hogy gyakorlatilag éppen 700 grammnak tűnik, tehát 4 héttel le van maradva a súlya. De december 22-én reggel közölték, hogy az áramlás összeomlott, azonnal császármetszést kell végrehajtani.

 

Gondolataim össze-vissza cikáztak, már három hete bent feküdtem a kórteremben. Mivel kevés volt a hely, az elmúlt időszak során sok boldog kismamát láttam újszülött gyermekével, számtalan boldog apát, ahogy elérzékenyülve, órákon keresztül csak nézi pihegő csemetéjét.Valahol annyira bíztam benne, hogy majd nekem is így lesz. Sajnos tévedtem, elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz a következő másodpercben, az orvosok nem sok jót jósoltak. A rémálom elkezdődött. Közölték, hogy az első 24 óra vízválasztó, aztán az első 72 óra. De a harmadik élethét végéig biztosan ne nyugodjak meg, bármi megtörténhet. A baba megszületett. Mindenki azt mondta, hogy nagyon jól van a kis Szofi, elképesztően erősnek tűnik, csak nőnie kell. Ma már tudom, hogy ennél szebbet kívánni sem merhettem volna, de akkor nehéz volt ezeket a szavakat meghallani. A császármetszés után nem is láthattam, hiszen csak a saját lábamon mehettem be az inkubátorok közé, de járni nyilvánvalóan nem tudtam. Kicsi Szofi? Fent tényleg van egy kislány, aki az enyém és minden rendben van vele? Az orvosok gratuláltak, hogy immáron édesanya lettem, bár sajnos nem tudtam azonosulni a gondolattal. Az járt a fejemben, hogy most komolyan nevet kellett adnom, komolyan úgy kell csinálnom, mint a többi anyának, akit a szülészeten láttam? Alig vártam, hogy felmenjek és láthassam, de ugyanakkor rettentően féltem is. A férjem készített róla képet, de azon csak azzal szembesültem, hogy elképesztően vékony, igyekeztem semmit nem érezni, magamat óvtam. Mikor másnap beléptem, akkor megpillantottam a pici Szofit, éppenhogy 30 cm-rel és 720 grammal. Ott és akkor összeomlottam, olyan apró és törékeny volt, felfoghatatlannak tűnt, hogy egyszer majd megnő és csivitelő kislány lesz belőle. Az orvosok és a nővérek folyamatosan Édesanyának neveztek, de még mindig nem mertem magam annak érezni. A következő két napban próbáltam felvenni a ritmust, ami nem ment zökkenőmentesen. A kétségbeesés és a reménytelenség teljesen úrrá lett rajtam. Két nap alatt számtalanszor hallottam, hogy ne aggódjak, majd megnő, minden rendben lesz. Lehetetlennek tűnt, mégis valahol bíztam a kislányomban. Akárhányszor felmentem az inkubátorhoz, mesét olvastam neki és énekeltem, próbáltam beszélni hozzá, bíztatni őt, de aztán akárhányszor kiléptem az ajtón, zokogva mentem le a lépcsőn. December 24-én egy ajándék várt az inkubátor tetején. Egy képeslap volt, amin Szofi lábnyoma és egy idézet volt látható: „Azért mert szerettek jöttem e világra,
S lettem új fény, csillag, szülők boldogsága.


Szeressetek mindig igaz szeretettel,
A kincsetek vagyok, PICi kincs, de Ember!, illetve egy köszöntés a kislányomtól: „Isten éltessen életünk első közös karácsonyán.”
Talán itt fogtam fel, hogy bíznom kell és hinnem magamban és főleg a kislányomban, hogy végig tudja csinálni. Addig nem tudatosult bennem, hogy ő bizony emberi lény , már mindene megvan, csak éppen igen apró. Beleszoktam a rendszerbe. Akkor láthattam Szofit, mikor bevittem a tejet, illetve napi kétszer fél órát az inkubátor mellett tölthettem. Azzal ösztönöztek, hogyha sokáig stabil, akkor kenguruzhatok vele, ami azt is jelenti, hogy akár 2 órát is vele lehetek. Távolinak tűnt ez az állapot, hiszen számtalan zsinór lógott ki a kis testéből. Egy hét múlva, amikor Szofi visszanyerte születési súlyát, közölték, hogy jöhetek délután kenguruzni, de csak akkor, ha nem vagyok érzelmileg instabil, mert a megérzi. Lerohantam és két órán keresztül olyan zeneszámokat hallgattam, amitől megeredtek a könnyeim, bár tekintve a helyzetemet, nem volt olyan nehéz ebbe a lelkiállapotba kerülni. Nagyon izgultam, utánajártam, hogy miként megy majd ez, féltem, hogy nem bírom ki sírás nélkül. Mikor elérkezett a pillanat és rám tették a csöppnyi testét, nem az aggodalom fogott el, hanem a megmagyarázhatatlan béke és nyugalom.

 
Rajtam szuszogott és éreztem, ahogy ver az apró kis szíve. Innentől kezdve minden nap megkaptam, és a dolgok nagyon jól alakultak. Sok helyen olvastam, hogy a PIC egy hullámvasút, egyszer fent, egyszer lent, de úgy tűnt nekem nem kell ezt megtapasztalni. A születésnapomon lekerült a cPAP a kis arcáról, először láttam a maga teljességében, hihetetlenül boldog, euforikus állapotba kerültem, nyugodtan mentem aludni. Másnap az aktuális nővér azzal fogadott, hogy „Édesanya, ne akadjon ki, de sajnos vissza kellett rakni a gépet, és meg is kellett emelni az oxigént. Nincs baj, de viszonylag gyakran van apnoéja.” Rádöbbentem, hogy még mindig az intenzív osztályon vagyunk, aminek nyilvánvalóan oka van. De elbíztam magam, és nem vettem tudomásul, így magamat hibáztattam. Természetesen összeomlottam, főleg, hogy közölték, ha nem lesz változás, akkor lélegeztető gépre is tehetik. Az egyik nővér pár órával később bejött a szobába és erélyesen közölte, hogy fogjak egy másfél literes vizes palackot, vigyem magammal, azonnal megkapom Szofit és akár egész nap rajtam lehet. Amit nekem kell tenni az „csak” annyi, hogy ne essek kétségbe, ha nem vesz levegőt, hanem simogassam meg kicsit a tarkóját. Megkaptam a babát, és egyfajta lélegeztető gépként funkcionáltam. Életem eddigi legnehezebb pár órája volt az, hogy visszafojtsam a könnyeim és nyugodt maradjak. De sikerült, a kislányomért erőt vettem magamon. Szofi stabilizálódott és maradt a cPAP. Kiderült pár nappal később, hogy enyhe BPD-je van és szteroidos kezelést kell kapnia. Akkoriban találkoztam először a Ringató fogalmával. A szobatársak szóltak, hogy jön majd egy hölgy gitárral a kezében, és lehetőség lesz arra, hogy közösen énekeljünk gyermekeinknek. Nem voltam jó passzban, nem tudtam mással foglalkozni csak a géppel. Bár Szofi nem volt jól, megkaptam, hogy kenguruzzak vele, de a szaturációja folyton leesett. Mikor a hölgy odaért hozzánk már sírtam. Hallottam, ahogy a többi anyával énekel. Hallottam, ahogy a legtöbb anyának elcsuklik a hangja. Hallottam a dalszövegeket, amik most már teljesen mást jelentenek, mint óvodás koromban. A „ringatós”, ahogy ott hívtuk, bemutatkozott és lágy hangon arról kezdett beszélni, hogy ne a gépet nézzem, hanem képzeljem el, ahogy a gyermekem óvodába megy és anyák napján nekem énekel, mondjuk a Cifra palotát. Mikor a „Kicsi vagyok én, majd megnövök én…” részhez ért, akkor nem bírtam magammal és minden feszültség, ami bennem volt, kijött. Könnyek között törtem ki, amit persze Szofi is megérzett, így gyorsult a szívverése és esett a szaturációja. Azt hiszem, ez volt a mélypont. A szobatársaknak, a nővéreknek és az orvosoknak hála, sikerült túllendülnöm rajta és újból reményteljesen vártam, hogy hasson a kezelés. A kúrának köszönhetően már 3 nappal később lekerült a cPAPról, 5 nap múlva csak a kabinoxigén ment nála. Végre elérte az 1 kg-t, valamivel el is hagyta. Kikerültünk egy másik szobába, ahol már több mindent lehetett csinálni. Gyakran pelenkázhattam, többször bemehettem hozzá és megpróbálhattam a cumisüvegből való etetést is. Egyszercsak szóltak, hogy mivel már beindult nála a szopóreflex, vigyem magammal a bimbóvédőt, délután meglátjuk, tud-e szopizni. Bár nagyon kicsi volt a súlya, de a terhességi hét szerint elég érett volt ahhoz, hogy ezt a műveletet kipróbáljuk. Csodák csodájára sikerült, a pici kislány 15 ml-t meg tudott így enni.

Elképesztően büszke voltam rá, és hála annak a nővérnek, mert neki köszönhetően, a hazamenetel után is fokozatosan beleszoktunk a szoptatásba. Sok nehézségbe ütköztünk e téren, hiszen az első alkalom után főorvosi utasításra szünetet kellett tartani, illetve mikor átkerültünk a koraszülött osztályra, ott is gyarapodáson volt a hangsúly, nem pedig a gyarapodás módján. A koraszülött részlegre egyik napról a másikra kerültünk át. Emlékszem, mikor beletették a hordozható inkubátorba, nagyon gyámoltalannak tűnt a maga 1700 grammjával. Tudtam, hogy ez szintlépés, közeleg a hazamenetel órája. Két nap után kiságyba tették, onnantól éjjel-nappal velem volt.


 

Hirtelen váltottunk osztályt, de már bártan mertem azon gondolkodni, hogy hol is lenne a legjobb helye a rácsos ágynak. Elkezdtem megismerkedni a gyermekemmel, aki már több, mint két hónapja megszületett. Csodáltam a kis arcát, a kis kezeit, és rettegtem attól, hogy leáll a légzése. Soha nem éreztem a boldogságot ilyen félelmetesnek, a felelősséget ilyen nehéznek. Szabályosan rettegtem a hazameneteltől, mert tudtam, hogy ott a légzésfigyelőben kell bízni, nem fogom tudni a pulzusát, a szaturációját, nem látok semmi értéket. Ennek fényében nem is hatotta át a hazamenetelt az önfeledt boldogság, napokig visszakívánkoztam a kórházba, mert azt gondoltam, csak az adhat biztonságot. A családom segítségével sikerült a hospitalizáción felülkerekednem, és koncentrálhattam ismét a szoptatásra, amit nem adtunk fel, és töretlenül bíztattak, hogy folytassam. Végül sikerült, 10 hónap elteltével is így fogyasztja a reggelijét meg a vacsoráját a kislányom, akire hihetetlenül büszke vagyok. Szofi ma már 5700 gramm, de a lemaradását csak súlyban nem hozta be. Utolérte kortársait, van, amiben előrébb is tart. Naponta többször hálát adok azért, hogy így alakult az élete, neki köszönhetően az életünk. Vidám, mosolygós kislány, aki minden egyes nap arra emlékeztet, hogy csodák márpedig vannak.