A mi történetünk 2022 elején kezdődött, amikor egy reprodukciós intézetben lombikprogramban vettünk részt, és a második lombikkal sikerrel is jártunk. A terhesség nyolcadik hetéig abban a tudatban voltunk, hogy egy babánk van, de a 12. heti géndiagnosztikai vizsgálaton kiderült, hogy ikrekkel vagyok várandós, méghozzá egypetéjű ikrekkel!
Az örömünk csak három napig tartott, mert egy másik szonográfus azt mondta, hogy eltérés van a két baba között, az egyik kisebb — TTTS gyanú merült fel. Ezután tovább kellett mennünk, és eljutottunk egy TTTS-szakemberhez, aki akkor azt állapította meg, hogy nem TTTS, hanem szelektív IUGR (méhen belüli növekedés lelassulás, elhalás). Innentől kezdve minden héten hétfőn ránk nézett, hogyan alakul a helyzet.
Sajnos a 20. héttől ki lehetett jelenteni, hogy nálunk is kialakult a TTTS, nekünk ennek egy fajtája, a TTTS–TAPS (a méhlepényen hajszálerek kapcsolódnak). Egészen a 23. hét 4. napjáig jutottunk, amikor is a műtét (lézeres fetoszkópos koaguláció) mellett döntöttünk, esélyt adva mindkét gyermekünknek. És igen: sikerült! Javultak a gyerekek értékei.
Később elkezdett nyílni a méhszáj, arabin pesszáriumot kaptam, és eldőlt: ott kell maradnom a kórházban, nincs hazamenetel. Közben magas cukor miatt inzulint is kaptam. Teltek a hetek, és közben végig ott lógott a levegőben, hogy az „A” babának valami gond van a szívével, de nehéz volt pontosat tudni, mert nagyon picike volt.
Végül eljutottam a 30. hét 2. napjáig, amikor egyszer csak éjszaka 23:00-kor a kórházi ágyamban arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz egy része. Onnantól tudtam: ennyi volt, ezek a babák meg fognak születni. Sok minden történt, nem szeretném részletezni, de 2022. október végén 06:20-kor az „A” baba 29 cm-rel és 490 grammal, 06:22-kor a „B” baba 38 cm-rel és 1220 grammal a világra jött sürgősségi császármetszéssel. Mindkét fiam csak légzésrásegítést kapott, nem kellett nekik lélegeztetőgép.
Hosszú kórházi hetek következtek — aki ebben volt, tudja, ilyenkor mi van, mit él át az ember. Amikor vársz a saját lefejt anyatejes kis zacskóddal a NIC ajtaja előtt, amikor beöltözöl és mész a kórtermük felé, és remegsz, hogy meg ne szólítsanak valamilyen rossz hírrel.
Teltek a napok, és december elején, egy-egy nap különbséggel, átszállították a fiúkat egy másik PIC-re, így felszámoltam az albérletet, és irány haza. A nagyobbik fiamat abban az évben december 21-én haza is vihettem. Ezt sem kívánom senkinek: mintha kettétépték volna a szívem. A kisebbiket csak 2023. február közepén hozhattam haza — 109 kórházban töltött nap után.
Mindkét fiú szemüveges, a pajzsmirigyük alulműködik, és a kisebbiknek egy kisebb korrekciós műtét is szükséges lesz. Ő pitvari és kamrai sövényhiánnyal született; a pitvari egyéves korára záródott, a kamrai sövényhiány fennáll, amit egy éven belül katéteres műtéttel fognak zárni.
Mindkét fiú igazi kis ördögpalánta — de inkább ilyenek legyenek! Most voltak 3 évesek: az „A” baba 86 cm és 8,2 kg, a „B” baba 98 cm és 13 kg.
Pár nap, és itt a koraszülöttek világnapja, ami három éve számomra is különleges. Emlékszem, azt sem tudtam, létezik ilyen nap, csak bementem a NIC-re, és lila lufi lógott az inkubátorokon, és egy képeslap a kis pöttöm lábakról. Emlékszem, amikor az albérlet magányában — egy idegen városban egyedül — a telefont bújva csak olvastam és olvastam a hasonló történeteket, amelyekből próbáltam erőt meríteni, és csak sírtam és sírtam.
Bíztam, hittem, hogy ezen is túl leszünk, és egyszer én is elmondhatom a történetünket, talán valakinek erőt adva, aki épp most jár hasonló helyzetben. Három év kellett hozzá, hogy eljussak odáig, hogy leírjam.
