2020 novemberében, 5 héttel a kiírt időpont előtt egyszer csak elfolyt a magzatvizem. Mivel számítottam rá, hogy esetleg előbb jöhet (elég nagy volt már a baba az ultrahangon), ezért nem ijedtem meg túlságosan, átöltöztem, fogtam a kórházi motyónkat és egy óra múlva már a kórházban voltunk.
Megvizsgáltak, majd mondták, hogy ugyan valóban elfolyt a magzatvíz, de nem kezdtem el tágulni. Vártunk 1-2 órát, és mivel a helyzet változatlan volt, felhelyeztek egy tágító ballont. Ezután hamar erős fájásaim lettek.
Éjjel fél 1-kor vették ki a ballont, akkorra már 7-8 centire sikerült kitágulnom. Itt újabb néhány nehéz óra következett, hajnali 3-kor szóltak a fogadott orvosomnak, hogy jöjjön be. 4-kor azt mondták, hogy megvan a 10 cm, ezért próbáljuk meg a természetes szülést. Jöttek a fájások, nyomtam, ahogyan csak tudtam, az orvos mondta, hogy látja, hogy nagyon jól nyomok, a baba feje mégsem mozdul, nem fér át a medencecsontomnál. Egy órás sikertelen próbálkozás után mondták, hogy akkor itt az idő legyen császár, csak kötelesek szólni az ügyeletes orvosnak.
Lefehéredve jött vissza az orvosom, mondván, nem szokott ilyen lenni, de a főorvos az ügyeletes. Itt már éreztem, hogy valami nem lesz jó, máskülönben miért mondta volna ezt érezhetően idegesen. Hamar be is igazolódott a félelmem. A főorvos nem engedte a császárt.
Egy újabb órát vártunk, próbálkoztam állva, mindenhogy, sehogy sem moccant a kicsi.
Majd megjelent a főorvos személyesen is. Nagy mellénnyel kijelentette, hogy sima szülés lesz, kicsit meg kell nyomni és kijön a baba. Feltérdelt az ágyamra, két kézzel, aztán könyökkel nyomta a hasamat, mivel mellettem térdelt az ágyon, kiszakította a kézfejemből a kanült. Hiába mondta a saját orvosom ekkor is, hogy látja, érzi, hogy jól nyomok, nem ezen múlik, nem lesz ez így jó. A főorvos ragaszkodott hozzá, hogy próbálják meg vákuummal...
Én nem tudtam, hogy az mi, azt főleg nem, hogy mivel jár... Kaptam ugyan egy injekciót, de ahogy beadta, már meg is történt a gátmetszés, ilyenformán az érzéstelenítőnek semmi értelme nem volt. A vákuum felhelyezésekor sikoltoztam, soha nem éreztem még ilyen fájdalmat.
Ömlött belőlem a vér, közben a tolófájásoknál a főorvos még mindig könyékkel a hasamban, a másik orvos a vákuummal a lábam között kínoztak engem és a kisfiamat. Még egy gátmetszés következett. A teljes gátrész átvágása után még legalább kétszer próbálkoztak a vákuumal. Egyszercsak azt vettem észre, hogy kiabálnak, hogy riasztani kell a műtőt, beszorult a baba.
Az orvosok eltűntek, két fiatal lány elkezdte befáslizni a lábam. Belőlem ömlött a vér, alig bírtam lélegezni a fájdalomtól és a fáradtságtól. Körülöttem üvöltözve, (hogy mindenki menjen az útból), áttoltak a műtőbe.
Párom végig olyan odaadással segített, hogy aztán hetekkel később a szülésznő azt mondta, hogy a 20 éve alatt nagyon kevés olyan összhangban lévő párt látott csak, mint mi.
Neki viszont ezen a ponton nem mondtak semmit, nem engedték ki a szülőszobáról sem, azóta is traumatikus neki az ott eltöltött jó pár óra amikor nem tudta, hogy a baba és én életben vagyunk-e.
Az aneszteziológus az arcomra tette a maszkot, kérte, hogy lélegezzek nyugodtan. A lehetőségekhez képest, próbáltam lélegezni, de éreztem, hogy nem jön a csőből semmi. Ekkor hallottam, ahogy ijedten a kollégáihoz szól: "nem működik az altatógáz! Valaki segítsen, szerelni kell." Ebben a pillanatban azt hiszem meghaltam. Ott feküdtem, kivérezve, szét vagdosva. Feladtam.
Aztán megéreztem a gáz szagát. A következő emlékem már az, hogy valaki szólongat a nevemen.
Elvittek a kórteremhez ahol, és erre tisztán emlékszem, mielőtt betoltak megkérdezték, hogy nem baj-e, hogy olyan kórteremben leszek, ahol többen leszünk, így babák is lesznek. Nem akarok-e inkább egyedül lenni? Nem értettem, miért kérdezik, hiszen nekem is van kisbabám, hát miért zavarna, ha másnak is ott van?
Segíteni akart persze a kérdéssel, és később tudatosult csak bennem, hogy mennyire nem érezték át, vagy voltak tisztában vele, hogy az altatásból felkelve nyilván fogalmam sincs róla, hogy mi történt a babámmal.
Letettek egy ágyra.
Egy mentős jött be. Röviden közölte, hogy Samut át kell szállítsák a koraszülött intenzív osztályra, egy másik kórházba, mert a komplikációk miatt lehet, hogy agykárosodása lett. Elmondta, hogy már altatják és elkezdték hűteni (ezzel is minimalizálva az esetleges agykárosodást). De mindenképpen szerették volna, hogy lássam mielőtt elviszik. Betolták a koraszülött inkubátort. Ott feküdt benne a kisfiam, csövek lógtak ki belőle, lélegeztették. Óriási ödéma volt a fején, vérző sebekkel. Ezek miatt kétszer is kellett aztán vérátömlesztést kapnia. Így láttam meg először a kisfiam.
Adtak róla egy fényképet, majd rólam is csináltak egyet, hogy betegyék mellé az inkubátorba. A Cerny Alapítvány PIC osztály mentőseinek a mai napig hálás vagyok. Arra az emberségre és kedvességre, ami belőlük áradt elmondhatatlanul szükségem volt. Utána az osztályon azt mondták, hogy hetente 3 csecsemő hal meg ettől, hogy betuszkolják a szülőcsatornába és emiatt eltörik a nyaka, vagy annyira sérül az agya, hogy menthetetlen. Csoda, hogy Samu hogy élte túl.
A történtek óta született egy ikerpárunk, mert nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ez ilyen. Egy szülés NEM LEHET ILYEN! A második már nem is lett, ott minden rendben volt.
Köszönöm, ha elolvasták és elnézést, ha hosszú lett!
Samu azóta jól van, járunk vele fejlesztésre, de ezidáig mindent rendben találtak a fejlődésében.
