Már régen készülök leírni a szoptatás történetünket. Ez egy külön fejezet koraszülésem történetében. Fontos fejezet! Hogy miért?
Talán azért, mert úgy érzem, hogy ezt még én irányítom és pótolhatom, ami kimaradt a koraszülésem miatt.
A koraszülő anyukák tudják, és én is úgy érzem, hogy a legrosszabb az egész szüléstörténetünkben, hogy nem mi irányítunk, csak sodródunk az árral. Ez az érzés a mai napig leírhatatlan a számomra, ezért gondolom úgy, hogy igyekszem kompenzálni és például a szoptatást magam irányítani.
Koraszültem. 2013.03.18.-án spontán beindultak a fájásaim és elfojt a magzatvizem a 30. héten. Sürgősségi császár.A kétségbeesésem leírhatatlan volt. Megszületett kislányom 1250grammal. A város másik végébe szállították a gyerekkórház PIC részlegébe. Nem láthattam, csak másnap. Még nagyobb kétségbeesés. Az állapota stabil, lélegeztetőn volt, a fél oldala viszont fekete volt a kiemelés miatti bevérzésektől. Még nagyobb kétségbeesés. Ebben a zűrzavaros időszakban csak egyet tudtam biztosan, valahonnan mélyről fakadt ez az érzés, hogy anyatejet kell „gyártanom” valahogy a kislányomnak. A szülészeten segítséget nem kaptam ez ügyben, sőt egészséges időre született babáikat a szobában szoptató anyákkal voltam együtt. Ez az érzés is leírhatatlan! Nagyon magányosnak és elveszettnek éreztem magam. Szakszerű pszichés támogatás nem volt.
A szülészet után pár nap „pihenőre” hazamehettem és már első nap fejtem és sikerült, teljesen egyedül minden segítség nélkül. A férjem mindennap hordta, velem együtt a PIC-re a tejet. Majd beköltöztem az anyaszállóra és a kórházi protokoll szerint látogathattam a babám és utána fejtem. Nehéz volt, nagyon. Egyedül éreztem magam, tele önváddal, kérdésekkel, testi és lelki fájdalmakkal. Egy volt tiszta, hogy anyatejet akarok adni a babámnak. Érdekes tudatállapot volt ez, minden ekörül forgott, táblázatokat, jegyzeteket gyártottunk a lefejt mennyiségekről, a súlygyarapodásokról. Ez valahogy megnyugtató volt. A fejésnél kaptunk segítséget a kórházi védőnőtől, nővérkéktől de igazából egymástól tanultuk a legtöbbet. Közben alakult az élet a PIC-en is. Sokszor kézbe vehettem a babámat, bebugyolálva, de imádtam minden pillanatát. Minden este úgy aludtam el, hogy magam mellé képzeltem a kislányomat, ahogy hozzám bújik, és együtt aludhatunk. Ami másnak ebben az időszakban természetes volt, nekem még csak egy távoli elérhetetlen álomnak tűnt! Úgy gondolom sokat segített volna, ha adottak a körülmények a „kenguruzáshoz”, mellyel közelebb kerülhettem volna kislányomhoz.
Szépen alakult a súlya, szondás táplálás után következhetett a cumisüveg. Közben cumit is vittem be, mert a babám nem bírta ki az előírt protokoll szerinti időket és gyakrabban volt éhes. Ilyenkor bőszen cumizott.
Mikor kikerült a "hízlaldába" a PIC-ről már etethettem cumisüvegből, sőt minden etetést én végezhettem nappal, éjjel a nővérkék.
Közben a végeláthatatlan fejések, izgalmak, hogy minden vizsgálati eredmény rendben legyen. Ekkor még a legkisebb negatív történés is simán kiborított. Nem is értem, hogy bírtam fenntartani az tejtermelésemet! Csak egy valamit tudtam, hogy nagyon akarom.
A cumisüvegből táplálást megmutatták a nővérkék, de még így is értek otthon kellemetlen meglepetések. Kétszer kipróbálhattam, saját kérésre a szoptatást már a vége felé. Nem igazán volt mérhető mennyiség és akkor még távolinak tűnt, hogy valaha szopni fog a kislányom.
Amikor már elérte a kívánt súlyt és biztonsággal tudta a lefejt anyatejet enni a cumisüvegből, akkor végre hazamehettünk.
Otthon folytattuk a kórházi gyakorlatot, fejések, cumisüvegből táplálás. Igazából senki nem fűzött hozzá különösebb reményt, hogy én valaha szoptatni fogok. Gyakorlati tanácsokat sem kaptam ez ügyben. Szoptatás tekintetében úgy éreztem egyedül maradtam. Mindenki úgy volt vele, ha van anyatej fejve az jó, de ha nincs akkor van helyette tápszer. Persze megnyugtató volt, hogy van tápszeres alternatíva, de én ezt valahogy még egy kudarcnak fogtam volna fel és valamiért mindig idegenkedtem a tápszerektől. Az első célom az a 6 hónap anyatejjel táplálás volt. Sokszor próbáltam mellre tenni. Valami nem működött. Fogalmam sem volt, hogy mi lehetett a baj. Volt 2 éves szoptatási gyakorlatom, igaz 20 évvel ezelőtti, de valami nem működött most. Közben egyre nyugtatgattak, hogy így is szép a teljesítményem, felnő a baba tápszeren is.
Ezt nem akartam.
Szoptatni akartam!
5 hónapos volt Adélka, amikor már minden fellelhető lehetőséget kipróbáltam, de még mindig nem szopott sokat a lefejt anyatej volt a döntő. Ekkor már éreztem a nyomást, hogy hagyjam abba és adjak neki tápszert. A sok próbálkozástól, nem megfelelő pozíciójú mellretételtől mellbimbógyulladásom lett és iszonyatosan fájt. Ekkor az interneten keresgélve találtam egy IBCLC Laktációs Szaktanácsadót a közelünkben. Úgy gondoltam, hogy még megpróbálom, más ötletem nincs.
Jó döntés volt.
A legjobb.
Hamar fogadott a tanácsadó, átbeszéltük az előzményeket, megvizsgálta a babát, megnézett minket szoptatás közben és gyakorlati pozíciókat mutatott a helyes mellretételről. Megbeszéltük, hogy szoktassam le a cumizavaros babámat a cumisüvegről és hogyan pótoljak hozzá szoptatásbarát eszközökkel. A mérlegfüggésemet is kordában kellett tartanom és a napi többszöri mérés helyett, sokkal ritkább méréseket javasolt. Összességében megtudtam, hogy a koraszülött babákkal másabb a helyzet a kezdetekben, de van remény és képes vagyok rá és megcsinálhatom. Betti azóta is, ha bármi kérdésem és kételyem támad, megnyugtat, válaszol, támogat. Ilyen szaktanácsadót kívánok minden anyukának! Aztán lassan elkezdtek úgy működni a dolgok, ahogyan szerettem volna.
Adélka 2 hónap múlva "csak szopott"!
Semmi nem úgy alakult, ahogyan elterveztem, de a dolgok lassan a helyükre kerültek.
Közben gyógytornára, vizsgálatokra jártunk. 15hónapos korában kezdődött a tejfehérje és tojás allergiája. Elég súlyos tünetei voltak: véres, nyákos, hasmenős székletek. Diétáztunk 3 éves koráig mindketten. Nehéz volt, de az anyatej szerintem segítette az immunrendszerét, a bélflóráját támogatta. A magtejeket nem fogadta el, így biztosítva volt neki a tej. A visszaterhelés eredménye alapján kinőtte az allergiákat, most már mindent ehet, ehetünk.
A koraszülött babák és koraszülő anyukáik megváltozott gondozási igényűek. Minden szinten jól jött volna a segítség, mert a koraszülött babák egész más problémákkal küzdenek,táplálás, szoptatás tekintetében, mint a normál újszülöttek. Én úgy gondolom, hogy a szoptatás támogató jelenléte, felvilágosító munkájuk a különböző szinteken jelentős eredménnyel kecsegtetne.
Végeztem egy kis felmérést a koraszülött babák anyukái csoportunkban az idén szült anyukák körében, hogy van-e változás, fejlődés? Az eredmények alapján kijelenthetem, hogy elindult a fejlődés a gyerekkórházban és nagyon pozitívan áll hozzá a szakmai személyzet az újdonságokhoz. Nagyon nehéz az ő helyzetük is, hogy leküzdjék az évtizedek óta beépült protokollt, de nagyon pozitívak és nyitottak, bíztatóak az eredmények. Elmondhatom, hogy szuper a gyerekkórházi csapat a mai napig tartom velük a kapcsolatot, és második családomként gondolok rájuk.
Végül megint mi. Kislányom 3 és fél éves és szopik. Már más problémákkal kell megküzdenünk, mint eddig. A társadalom jelenleg nem elfogadó a „hosszan szoptatással” sőt! Még most is nagy támogatást kapok a remek IBCLC szaktanácsadómtól, olyan ő, mint egy jó pszichológus, meghallgatja a kételyeimet és kérdéseimet és megnyugtat, hogy minden a helyén van. A problémák ellenére már most érzem az anyatejes táplálás hosszú távú előnyeit. Kislányom egy nyitott, szociális, kis cserfes örökmozgó.
Minden koraszülő anyukát arra bíztatok, hogy keresse meg a számára megfelelő szakmai segítséget és szoptasson, amennyit csak lehet és módjában áll, mert az anyatejnek minden cseppje aranyat ér!