Lányaim 2015 márciusában érkeztek, 35 hétre, 2 kiló alatt. Szerencsére olyan kórházban láttak napvilágot, ahol nagy hangsúlyt fektetnek az anyatejes táplálásra, illetve érkezésük idejére Náluk már kialakult a szopóreflex. Születésük után rövid idővel már az őrzőben cicire tették Őket, ahol rögtön ráéreztek a szopira, s azonnal megmutatták, hogy bár kicsi a bors, de erős.
Mivel alacsony súllyal, gdm-es várandósságból születtek, ingadozó vércukorszinttel, így az első 48 órában (az első mért próbaszopásig) minden étkezésre, kötelező jelleggel tápszert is kellett kapniuk, ez azonban szerencsénkre semmilyen későbbi problémához, cumizavarhoz nem vezetett.
A Lányok rögtön, a legelső adandó alkalommal megmutatták, hogy az anyukájukkal együtt Ők is készen állnak, s megdolgoznak azért, hogy csak anyatejes babák legyenek. Bár a kislányok nagyon ügyesek voltak, nagyon megnyugtató volt az a kórházi háttér is, hogy tapasztalt, szakképzett személyzet állt a rendelkezésünkre, hogy segítsen a szoptatásban, illetve nagyon örültem annak, hogy ikres anyukaként már a kórházban megmutatták, hogyan, milyen pozitúrákban lehet egyszerre két picit tandem szoptatni, és egyáltalán fel sem hozták maguktól (az „utca népével” ellentétében), hogy lehetetlen küldetés ikreket kizárólag csak anyatejjel táplálni. Utólag visszagondolva talán én magam sem értem, honnan voltam abban olyan biztos, hogy a szopin kívül nálunk semmi más nem jöhet szóba, és hogy biztosan sikerrel fogunk járni (a kórházból simán hazajöttem tápszer recept nélkül, amin a környezetem teljesen ledöbbent).
A dupla szopiba persze mindenkinek bele kellett jönni. A lányok kicsik voltak, 2,5 óránként kellett kelteni őket, és mire végeztem mindkettővel, lassan kezdődött minden az elejéről. Ahogy nőttek persze úgy lett minden egy fokkal könnyebb: maguktól keltek, így 3-4 óra is eltelt két étkezés között, majd kb. 3 hónapos korukra elérték azt a méretet, hogy egyedül, segítség nélkül is tudjam őket tandem szoptatni. Ehhez számomra elengedhetetlen volt egy nagy szoptatóspárna, illetve gerinctorna, mert a császáros seb + (tandem)szopik miatti pozícióktól konstans fájt a hátam. De aztán mindenki egyre ügyesebb lett, összeszokott kis csapat lettünk, a csajszik 4 hónapos korukig, amikor is diszkréten elkezdtük a hozzátáplálást, kizárólagosan anyatejet kaptak, ami végül egészen 13 hónapos korukig kitartott. Nagyon sok munkával, gyakran ennyi volt, abbahagyom percekkel, de végül kitartottunk. Az első évünk gyakorlatilag semmiről se szólt, csak az etetésről, és mellette a séta + játékidőkről.
Mivel a szoptatás mellett rengeteget kellett fejnem, hogy elegendő tejem legyen/maradjon egyszerre két gyerek számára is, idővel egyre fárasztóbbnak éreztem az egészet. Az első évünk gyakorlatilag végig a szoptatás-fejés-etetés körül forgott, hogy fenntarthassam az anyatejes táplálást. (Főleg utólag) visszagondolva megérte, megdolgoztunk az elért sikerért, de ehhez kellett az is, hogy a Férjem nagyon sok munkát levett a vállamról, mindenben segített, illetve nem volt másik gyerekünk, akit el kellett látni. Mivel a szoptatás-fejés nagyon sok időbe került, meglévő tesvér(ek) mellett mindez nem biztos, hogy sikerült volna, mert véleményem szerint van az a pont, ahol igenis figyelmet kell fordítani pl. egy nagyobb testvérre, még akkor is, ha az esetlegesen hasonló esetben az anyatejes táplálás rovására is megy.
Ha szaporító fejés nélkül is végig elég tejem lett volna, talán nem is lett volna ilyen szívügyem, hogy meddig is fogok tudni kitartani, így viszont titkon az egy évet tűztem ki magamnak. Mindig csak apró lépésenként haladva: legyen meg, hogy 4 hónapig csak anyatejesek a Lányok, érjük el a fél évet, karácsonyt, legyen még egy hónap, már csak X hét. Aztán meglett az egy év (miután már csak géppel fejtem, szopi nélkül, és valószínű fejben is elfáradtam, a tejem is szép lassan apadni kezdett), az utolsó fejés után ünnepélyesen elraktam a fejőgépet, és pezsgőt bontottam. A Férjem mindent megtett, hogy eljussak eddig a pillanatig, nekem pedig csak a Lányokkal kelljen foglalkozni: vitte a háztartást, takarított, besegített a babaápolásban, tartotta bennem a lelket a nehezebb napokon. Díjazta, hogy megpróbálom fenntartani, hogy a Lányok minél tovább szopizzanak, és ebben valóban ott és úgy segített, ahogy tudott.
A babatervezés során persze nem gondoltam volna, hogy rögtön ketten is érkeznek hozzánk, majd rájöttünk, milyen csodálatos és kiváltságos dolog ikres szülőnek lenni, még akkor is, ha az gyakran nem kevés munkával jár. Megmagyarázhatatlan módon már a legelső pillanattól kezdve teljesen biztos voltam abban, hogy a Lányaim csak szopizni fognak, tápszer nélkül, és más forgatókönyv még csak a fejemben sem fordult meg. A kórházból hazatérve aztán iszonyúan fájt minden, ami a szoptatással kapcsolatos (+ mellé még a császáros seb is), már az is szörnyű volt, ha csak a cicimre nézett valaki. Ha ott és akkor nincs velünk az Édesanyám, biztos feladom. Napokig lényegében sírva szoptattam, aztán mint minden, ez is beállt, rendeződött. Ebben pedig nagyon nagy szolgálatot tett egy elektromos mellszívó.
Az első év, amit a Kislányaim szoptatásával (+ fejéssel) töltöttem nagyon sok mindenre megtanított, sokat kellett dolgozni, de számos ajándék pillanat és eredmény is jutott érte.
Nagyon meghatóak és meghatározóak voltak számomra az első kórházi szopik: a Lányok a maguk 35 hetével, és kevesebb, mint 2 kilójukkal már ott megmutatták, hogy igen rátermett, életrevaló kis hősök, akik apró termetük ellenére is mindent nagyon és ügyesen akarnak.
Ez az időszak megtanította nekem, mennyi mindenre képes az ember, ha akar és küzd, s olyan tartalékai vannak, amiről addig maga sem tudott. Mindamellett, hogy a szoptatásnak gyönyörű pillanatai voltak, adott pillanatban sokszor én mégis inkább a teljesítményt láttam benne: meddig lesz elég tejem, kitartok-e, stb. Az elején nekem nem ment egyedül a tandem szoptatás, így mindig reméltem, hogy a második csak úgy ébred/én ébresztem, ahogy az első befejezte az étkezést (ez szerencsére 90%-ban így is volt). Egy ikres anyuka persze mindent megold, mert muszáj. Pl. állva szoptat a kiságy mellett, amíg a másik, síró babót nyugtatja és simogatja az ágyban, míg a tesó cicin van. Aztán jött a tandemszoptatás időszaka: a legszebb, legkényelmesebb volt: mindenki egyszerre evett, össze lehetett bújni, igazi egységgé válhattunk. A legszebb része volt az egésznek. De egyszer minden jó véget ér: a Lányok úgy 8 hós koruktól újra külön kellett szopizzanak, mert ha egyszerre kerültek cicire, ott minden volt, csak étkezés nem: játék, a másik piszkálása, stb. Ezt valahol pedig értem is, hiszen a szopi ideje volt az egyetlen olyan közös dolog, amikor nem kellett anyán osztozni, és azok a pillanatok csak a kettesben levésről szóltak.
Idővel persze minden megszépül, nem is tűnt olyan fárasztónak a sok fejés, és nagyon hálás vagyok csodálatos szopis, és tandemszopis pillanatokért, amik megadattak, illetve azért is hálás vagyok, hogy a sok fejéssel elég tejem volt ahhoz, amikor étkezést kellett pótolni, azt tápszár helyett anyatejjel tehettem meg.
Összegezve, a lányaim 13 hónapos korukig kaptak anyatejet. 4 hónapos korukig kizárólagosan anyatejesek voltak, akkor nagyon lassan megkezdtük a hozzátáplálást. 10 hónapos korukig szopiztak, majd ezt követően még két hónapig kaptak lefejt tejet. Friss anyatejet egy éves korukig kaptak, majd még egy hónapig a mélyhűtött tejcsiből itták a reggeli kakaót.
+ néhány személyes gondolat, számszerűsítés:
Az egy év alatt simán megélt belőlem a tejserkentő teák, alkoholmentes sörök forgalmazója, valamint kiszámolhatatlan mennyiségű rántott levest fogyasztottam el
Kb. 550-600 liter tejet voltam képes produkálni, mily csodálatos is a természet, és a Jóisten
Nettó szinte egy egész februári hónapot töltöttem a fejőgépen, szaporító fejéssel (7-7-5-5-3-3-1-1 percekkel)
Gyakorlati tanács ikrek szoptatásához, ami szerintem elengedhetetlen: bár ez szubjektív véleményem, de ikreket úgy gondolom, hosszú távon nem lehet igény szerint szoptatni, mert az könnyen az anya utolsó tartalékainak a feléléséhez vezethet. Az elején nekem pl. költenem kellett a korababáimat, így 1-1,5 óránként kezdődtek újra az etetések, és később is aktív szopik voltak, de én összehangoltam a Lányokat. Ha az egyik kelt, utána mindig keltettem a másikat, nagyon figyeltem rá, hogy egyszerre egyenek, majd egy napirendjük legyen. E nélkül egyszerűen nem bírtam volna (egyedül).
Így viszont gyönyörűen összecsiszolódtunk, lehetett tervezni, működő, kiszámítható rendszerünk lett, amire a mai napig kényesen ügyelek. Nekem így működött, utólag sem csinálnám másként a napirendünket, az egymáshoz hangolást. Ezzel mind a Lányok, mind én jól működtünk, és persze boldog mama, boldog baba, boldog család. Ha nagyon sok a teszvesz, teendő, engedjük meg magunknak az élet apró örömeit: egy forró fürdőt, sétát kettesben, egy kavét a barátainkkal, hogy aztán feltöltődve, újult erővel térhessünk vissza a hétköznapok csodálatos, ám sokszor fárasztó kihívásaihoz.
Minden Édesanyának erőt és kitartást, optimizmust kívánok, aki még az út elején áll. Csak pozitívan előre!