Ez a nap más, mint a többi, hiszen a nagyobbik fiam ma ballag az óvodából. Szinte hihetetlen, hogy rohan az idő. Lázasan készülődtünk, előkészítve és becsomagolva a pedagógusok ajándékait, az ajándék kísérő cserepes virágokat, amik egész évben virágozva emlékezteti őket a búcsúzó gyerekekre és a rengetteg boldog pillanatra és közös emlékre.
Elrohant hét év, hogy mikor, nem tudom, de ahogy kipakoltuk az ajándékok sorát pár percre megcsodáltam az ünneplőbe öltözött hét éves nagyfiamat. Öltöny, nyakkendő, mellény, fehér ing és fekete nadrág és az ünnepi gála cipő volt rajta.
Megnőtt, hol van már a tenyérnyi gyermek mérete, 700 grammal született a terhesség 27. hetében.
Az ünnepi műsor alatt táncolt és színészként játszott. A könnyeimmel küszködtem közben, az utókornak felvettem a műsort, hogy látod mit tud egy ex extrémkoraszülött gyermek? Ez a fiú, aki annyi harcon van túl boldog arccal és mosolyogva egy komplett ballagási tánckoreográfiát ad elő olyan gyerekek társaságában, akik enélkül az óvodai csoport nélkül bizony nem kaphattak volna esélyt.
A csoporttársak között van és egyéb más kihívások miatt speciális gyermekként születettek, akik fantasztikusak és csodálatosak így ahogy vannak. Ezek a gyerekek verset mondanak és mese darabot adnak elő és táncolnak boldogan és önfeledten, ezzel fityiszt mutattva a világnak és büszkén mutattják ők annyi harc után képesek egy egész műsort adni és brillíroznak..
Mi szülők és pedagógusok pedig ámulunk, hogy hiba nélkül sikerült a teljes műsor, a szemünk könnyes, a zsepkendők szép számmal fogynak. Ahogy nézem műsort, közben eszembe jutt mennyi feláldozás, küzdelem és harc árán jutottunk most ide kezdve a koraszülésen át az újraélesztésekig az agykamra tágulatról nem is beszélve.
Mennyit aggódtam miatta? Hány éjszakán át imákoztam a kórházban, hogy a PIC-en minden jól menjen? Mennyit aggódtam, hogy rosszul csinálok valamit vagy esetleg elfelejt levegőt venni? Mennyi felesleges dolog miatt vittem paramamiként orvoshoz, mert féltem a vírusoktól? Hányszor váltottunk óvodát, hogy a legjobb elláttást kapja. Ezek mind a múlt ködébe vesznek, az eredmény látható.
A döntéseink jók voltak, a szívünk vezérelt minket a férjemmel és jól döntöttünk. Ebből kell kihozni a legjobbat akármi történik is. Sikerült azt hiszem. Ha nem ismerném a csoportban lévő gyerekeket azt hinném ez egy normál óvodai csoport pedig ők a fejlesztős részbe járnak. A műsor előtt az elmúlt három évről egy képes videót láthattunk, potyogtak a könnyeim.é
A műsor után a pedagógusoknak átadtuk az ajándékokat a szívük egy darabja a gyerekekkel távozik az iskola élet kezdetével. A gyerekek mikor megkapták a tarisznyákat és a lufikat, sokunknak a lufi elengedésével vált világosá, a gyermekeink egy hatalmas mérföldkövön vannak túl.
A kisfiam annyira ragaszkodott a lufijához, nem akarta elengedni így az ő lufija picit megkésve ,de utolérte a többiekét, szimbólikusnak éreztem, hogy a koraszülés okozta lemaradást igyekszik folyamatosan behozni.
Az élete folyamatos küzdelem volt és valószínűleg lesz is, a mi életünk része az állandó harc, a nem feladás, ami luxus, és igenis képes megmutatni, hogy mi mindenre képes. A ballagó csokrával és a tarisznyával a vállán készen áll az iskolai megpróbáltatásokra.
Ezen a napon megint lejátszódik szemem előtt a mi PICi filmünk, a toxémia, a kritikus három hónap amit együtt töltöttük a PIC osztályon.
Ballag már a vén PICi hős tovább és várja az iskola mesés világa, amit annyira várt már.
Ez a pillanat sok embernek köszönhető, a Honvéd PIC csapatának, a tündérkeresztanya nővéreknek, a szuper orvosoknak és a fantasztikus pedagógusoknak, akik a szívük egy darabjaként óvták és vigyáztva nevelgették a szárnyaik alatt a mi gyermekünket.
Hatalmas köszönetem nekik mindenért!