• Melletted a Helyem - Egyesület a koraszülött ellátásért

A várva várt kislány


A várva várt kislány

Kislányomat nagyon terveztük, és nagyon vártuk a férjemmel, hogy jelezze: "Itt vagyok."
Már 2 hetesen tudtam, hogy velem van, nem tudom megmagyarázni, egyszerűen éreztem. Terhességem alatt 4x voltam sürgősségin, 4x is "elindult" a vetélés, és ömlött a vér belőlem. Először bementem, még nem nagyon mondtak semmit, csak hogy fenyegető vetélés stb. 10 percig keresték a picit, mire megtalálták, ekkor voltam 6 hetes. Mikor másodjára mentünk, azt mondták a vizsgálóban, hogy tegyem össze a két kezem, ha élve megszülöm.

Aztán harmadjára mentünk, mondták, hogy rosszindulatú terhesség is lehet, és ha nem vetetjük el, ha meg is szülöm élve, lehet nem lesz egészséges. Na aztán mentünk negyedszerre is. Azt mondták, hogy ez már nagyon nem jó. És hogy ha nem veszik ki, akár súlyos következménye is lehet. Egy kedves nővér meg is siratott, mikor majdnem sírva mondta: "Lehet, hogy el kéne engedni ezt a picike babát, ha ennyire menni szeretne."

Hát.. nem engedtem, és ő velem maradt. Szedtem minden féle vitamint, magzat vissza tartótól kezdve a nem is tudom már micsodáig. Nagyon vártam minden mozdulatát. Ha a megszokottnál csak kicsit később rugott, már nagyon aggódtam. De tudtam, hogy minden rendben lesz, mert rendben kell lennie.

Csinálgattuk a szobácskát, festettük, rendezgettük. Már 30 hetes terhesen meg volt ágyazva a picinek. Sokat áltunk az üres kiságy fölött egymást átkarolva, és képzeltük el a közelgő jövőt, a legszebb dolgot a világon: A várva várt gyermekünket.  34 hetesen hajnal 1kor spontán elfolyt a magzatvíz. Férjem telefonált a korházba, hogy gond van, készüljenek, mert megyünk. Na öltözés, be az autóba, és hajnal 2kor megérkeztünk. 3kor már elkedződtek a fájások, de mivel még korai volt, így várni kellett.

Az idő lassan telt, és egyre fájdalmasabban. Reggel 9 volt, már ordítottam a fájdalomtól, bejött az orvos, és mondta: Itt már 10kor baba lesz. Míg vártam a pillanatot, legalább 5x elájultam, persze ez senkit sem érdekelt.. Aztán eljött az idő. A fájdalomtól csak kapkodtam a levegőt, majd elkezdett zsibbadni mindenem, és nem láttam semmit. A fejem is borzasztóan fájt. Egyszer csak megkérdezték tőlem, hogy beszéltünk e arról, hogy ha ne adj isten dönteni kéne, akkor mi legyen. A hasamra tettem a kezem, tudatva a választ. Azután nem emlékszem semmire, elájultam. Nem tudom mennyi idő telt el, felébredtem a hatalmas fájdalomra, rá nem sokra, mint ha csak álmodtam volna, rám tették a picit, aki 10:20kor világra jött, 2100gr és 45cm-el. Annyira emlékszem, hogy magamhoz öleltem, és utána gyorsan levették, mert majdnem leesett. 

Nem fogtam, nem bírtam tartani, megint homályosodott minden. Sajnos nem tudom mi történt pontosan, annyit tudok, amit bent elmeséltek nekem. Elvileg a vérveszteség miatt nagyon legyengültem, és alig vettem levegőt, így egy kicsit lélegeztetni kellett. Tán ha a nővérke nem veszi észre, hogy valami nincs rendben, akkor elveszik rólam a babát úgy, hogy engem észre sem vesznek, és ott maradok.. Utána felvittek az osztályra. Vártam a babámat, de hiába, mert elvitték másik korházba. Senkinek nem kívánom azt, amit abban a 4 napban átéltem. Mindenki mellett ott volt a babája, mellettem meg az üres kiságy apró ruhácskákkal.

Végig sírtam lázasan a bent töltött napokat. Szülés napján d.u 4 felé kaptam róla egy képet, amin csövek ölelik át, hogy: Ő a kislányunk. Hírtelen azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek. Egyik pillanatról a másikra se pocak, se baba. Nem éreztem magam anyának. Mikor végre kiengedtek, egyből mentünk hozzá, akkor az egy órási etetést végig sírtam. Csak néztem és folyt a könnyem. Nem hittem a szememnek.. annyira gyönyörű és annyira picike volt. Szeretném megmutatni neki, hogy milyen jól tette, amikor úgy döntött, hogy küzdeni fog, mert élni akar, és hogy velem marad. És velem van mai napig, ahogy én is Vele leszek, mindaddig, amíg az utolsó lélegzetem el nem hagy. Minden vágyam az, hogy ha egyszer eljön az ideje, rám nézzen, és azt mondja nekem: "Bárcsak én is majd ilyen jó anyuka lennék, amilyen te voltál és vagy nekem". Akkor fogom azt érezni, hogy sikerült, hogy teljesítettem a feladatomat