- Amikor érezted, hogy baj van, hogy menni kell, mennyire voltàl tudatàban annak, hogy pillanatokon belül anya leszel?
P. Gy.: -Azonnal. Villámcsapásként ért a felismerés, amikor az éjszaka közepén egyszer csak felébredtem, és folyni kezdett a magzatvíz. Félálomban egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy csak álmodom, de amikor a következő mozdulatra még egy nagy adag magzatvíz kibuggyant, akkor már tudtam, hogy ez a valóság, és már nincs visszaút. Iszonyú félelem járt át, hiszen először hasított a fejembe, hogy talán el is veszíthetjük a piciket.
- Érezted-e azonnal ugyanazt a kötődést az ikrek irànt, mint amit az időre született gyermekeidnél éreztél?
P. Gy.: -Ez nagyon érdekes: A hosszú vajúdás alatt (ami a túlzottan megemelt cseppszámú visszatartó infúzió miatt vált kínkeservessé), nagyon közelinek éreztem magam hozzájuk - tudtam, hogy együtt szenvedünk, ki tudja, ők talán jobban, mint én. Amikor megszülettek, először Andris, és magamhoz ölelhettem, az ugyanolyan felemelő, semmihez nem hasonlítható boldogság volt, mint a többi gyermekemnél.
Aztán sajnos váratlan fordulatot következett, és felgyorsultak az események. Gergő nem lélegzett fel, meg sem kaptam, rohantak el vele. Aztán Andris légzése is leállt, őt is elvitték. Fogalmunk sem volt, mi történik velük, körülöttünk. Lélegeztető gépre kerültek, inkubátorba. Két óra múlva láthattam őket egy percre, mielőtt elvitte őket a koraszülött mentő Pécsre. Ezt az érzést nem kívánom senkinek. Mintha elszakítottak volna bennem is valamit.
Utána fájó űrt éreztem, de a rutin cselekvések, és az éjszakai alvás sokat segített.
Érdekes módon másnapra annyira távolinak tűnt az egész terhesség és a szülés, mintha nem is velem történt volna. Néztük a telefonban az egy szem képet, amit az inkubátorban fekvő babákról készítettünk - mintha nem is a mi gyerekeink lennének. Ismeretlennek tűntek. Borzasztó volt ezzel az érzéssel szembesülni, és nem is nagyon tudtam ellene tenni.
Aztán amikor Pécsen először megpillantottuk őket - már amikor megmutatták, melyi k két baba a miénk - akkor hirtelen előtörtek a valódi anyai érzések. A mindent elöntő szeretet, és az elszántság, hogy mindentől megvédjem őket - a
Onnantól csak ők számítottak.
- Mennyi idővel a szülés után láthattad őket először?
P.GY.: -Harmadnap délután engedtek haza a kórházból. Otthon aludtam - a nagytesóknak is nagyon hiányoztam, és ők is nekem - úgyhogy csak másnap kora reggel indultunk Pécsre a picikhez.
- Mennyi idősek voltak, amikor először kenguruzhattál velük?
P.Gy. -Két hétig voltak inkubátorban, lélegeztetőgépen. Addig nem szabadott kivenni őket. Utána viszont folyamatosan - illetve felváltva nálam lehettek, amikor csak bent voltam.
- Milyen gyakran látogathattad őket? Volt látogatási idő az osztályon?
P. Gy.-Volt hivatalos látogatási idő, de szerencsére gyakorlatilag csak papíron. Ha jól emlékszem, az inkubátoros szobákban délelőtt és délután 20-20 perc, a „hizlaldában”, ahol már kiságyban fekszenek a babák, három óránként 1 óra.
Valójában addig maradtam bent, amíg akartam. Sajnos nem is nagyon volt más szülő, akit zavarhattam volna…
Azért pár napja szült gyermekágyasként nem leányálom órákig ücsörögni, sőt ácsorogni az ágy és kényelmes szék nélküli szobában. Szükségem volt nekem is a pihenésre. Ezekben az órákban tudtam bevásárolni, enni, és ami fő: fejni.
- Segítette a személyzet a mielőbbi anyatejes táplálás létrejöttét, hangsúlyozták a fontosságát?
P. Gy. Igen. Mondjuk engem nem kellett biztatni, én mindig is tudtam, hogy bárhogy alakulnak a dolgok, a babák anyatejet, mégpedig az én tejemet fogják kapni.
A PIC-en nagyon örültek ennek, ugyanis én voltam az egyetlen, aki azokban a hetekben anyatejet adott le, pedig teltház volt. Én értetlenül álltam ez előtt - vajon miért nem fej a többi anyuka, és pláne miért nem jönnek be a babákhoz látogatni, miért nincsenek bent velük, amikor a lehetőség adott. Sőt nem csak a lehetőség - a végtelenül kedves, segítőkész és türelmes kórházi személyzet folyamatosan erre bátorította a szülőket, amikor bejöttek. Nem láttam bele mások életébe, de nem tudtam elképzelni, mi lehet az nyomós ok, amiért nem jöttek gyakrabban, vagy amiért nem fejtek. Csak a tájékozatlanságra tudtam fogni. Hogy még mindig nem értik a jelenlét és az anyatej fontosságát.
- Mit gondolsz, hogyan lehetne tenni ezert, hogy ne legyen tabu a koraszülés témája illetve, hogy meg tudatosabb szülők legyenek a PIC-eken? Hogyan lehetne azt a társadalmi beidegződést legyűrni a koraszülött intenzív osztályokon, hogy a szülő csak látogató (mind a személyzet, mind a szülők részéről)?
- P. Gy.: -Csakis a folyamatos tájékoztatásban. Hogy ezek az alapelvek bekerüljenek a köztudatba. Hogy ugyanolyan evidens legyen, mint ma már az apás szülés. Jó lenne, ha ez a hozzáállás magáról a koraszülött osztályokról terjedne át a szülőkhöz, de ha már az évtizedes beidegződések miatt erre kevés az esély, akkor fordítva is jó lenne. A tudatos szülők közösségeiből, az elkötelezett média révén az internet segítségével azért jó eséllyel nagyon sok szülőhöz eljut ez a fajta szemlélet - ami más külföldi országokban esetleg már régóta a kórházi protokoll része. Reméljük beszűrődik a hazai intézmények gyakorlatába is. Én úgy vettem észre, az egyes orvosok, ápolók nyitottak az újra - ők is tényleg a baba érdekeit tartják szem előtt, és legjobb tudásuk szerint járnak el. Mégis intézményi szinten, „hivatalosan” valamiért nehéz megvalósítani ezeket a törekvéseket.
És lássuk be, amikor élet-halál dolgában kell felelősen dönteni, akkor ott és akkor iszonyú nehéz lehet a régi, többé-kevésbé bevált gyakorlaton változtatni - kockáztatni. Nem irigylem az orvosokat…
- Hogyan fogadták a testvérek az ikrek « korai « érkezését és hogyan viselték a gyakori « eltűnésedet? Te mit éreztél ezzel kapcsolatban?
P. Gy.: -Abszolút jól. Nagyon fegyelmezettek voltak, és tudták, hogy életbevágóan fontos, hogy a pici babákkal legyek. Naponta küldtem haza új fényképeket - a picik „üdvözletével”, elmeséltem nekik a telefonban, hogy átadtam az ő ajándékaikat, üzenetüket, és azoknak a babák mennyire örültek.
Szerencsére pont tanév vége volt, eseménydús időszak, aztán kitört a nyári szünet. Soha ennyi programjuk nem volt. A tágabb család is besegített. Nagyszülők, nagynénémék, testvéremék vitték őket nyaralni, programokra, vagy csak magukhoz. Igazán jól érezték magukat, rengeteg élménnyel gazdagodtak azon a nyáron.
A hétvégéket pedig otthon töltöttem. Szombat reggel még leadtuk a tejet - nagyon sok volt szerencsére - az kitartott hétfőig, pedig az osztály többi babája is azt kapta J. Így kicsit könnyebb szívvel hagytam ott a babákat, tudtam,hogy jó kezekben vannak. De muszáj volt a nagyokkal is lennem, nekem is nagyon hiányoztak.
Volt, hogy az egész család visszakísért Pécsre, ők is megnézték a babákat - az üvegfalon át volt csak erre lehetőségük, de nekik így is nagy élmény volt.
- Hogyan tudtatok egy pár, férj-feleség maradni ebben a tragédiában.
P. Gy.: -Egyrészt, ahogy a főorvos úr megmondta: Nem volt tragédia. J Krízisek igen, problémák, nehézségek igen, de tragédia nem - szerencsére. Ezzel a gondolattal éltünk. Hogy minden megoldódik, minden megoldható. Tudtuk, hogy az orvosok is, mi is és maguk a babák is mindent megtesznek a gyógyulásért. Láttuk a folyamatot, amin haladunk, és bíztunk abban, hogy a két pici makkegészségesen fog hazajönni.
Átrendeztük a prioritásokat az életünkben. Vagyis egyszerűen más vált fontossá. Apró bosszúságokon, nézeteltéréseken nem akadtunk fenn - egyszerűen nem volt értelme, nem volt rá se időnk, se energiánk. Nem volt ez tudatos, adta magát. Én Pécsen, a férjem otthon tette a dolgát - többszörösen túlteljesített, három gyerekkel otthon lenni munka mellett, miközben a háztartást is vezetni kell, nem semmi egy férfitől - még ha volt is rendszeres nagyszülői segítség.
Azt tudtuk, hogy egymásra kell támaszkodnunk - csak együtt tudjuk megoldani a mindennapokat. Tízéves házassági évfordulónkat is ez alatt ünnepeltük - az Anyaszállás helyett kivettünk egy szép szobát a Mecsekben, és romantikáztunk két fejés és babalátogatás között. Egész más megvilágításba került a kettőnk kapcsolata is - ha eddig nem kötött volna össze minket eléggé a három nagyfiúnk, koraszülőség és az öt gyerek már teljesen biztosan egész életre szólóan összeforrasztott bennünket.
Gyöngyvérről és a kampányról ITT olvashattok, s itt ajánlhatjátok fel adományaitokat is a pécsi PIC-nek!