Az elmúlt héten volt a magyar Perinatális Társaság Kongresszusa Tapolcán.
Szombaton a tudományos programot Kerekasztal beszélgetés zárta melynek a témája a gyász, gyászfeldolgozás volt. Számomra meglepő módon az érdeklődők megtöltötték a termet. Már ez is előrejelezte, mennyire fontos téma ez számunkra kortól, nemtől, munkahelytől, beosztástól függetlenül. Engem tekintettel 35 éves intenzíves múltamra, sajnos sokszor érintett meg a halál. Laikusok mindig azt kérdezik: meg lehet szokni? Nem megszokni nem lehet. Nem is kell! De feldolgozni muszáj! Mert tovább kell lépni,tovább kell élni, tovább kell gyógyítani! A beszélgetést végigkönnyezve feltört belőlem egyemlék...
15 évvel ezelőtt a gyermek szívsebészeten dolgoztam a posztoperatív intenzíven.
Operáltunk egy kislányt nagyon súlyos veleszületett szívbetegség miatt. Akkormég nem volt látogatás az őrzőben, a hozzátartozóknak kamerán mutattuk a gyerekeket. Ennek a kislánynak vidéken laktak a szülei, ezért a nagymamája „látogatta”. Minden délelőtt becsöngetett, kezében egy tálca süteménnyel. Első pár napban nagyon örültünk neki,aztán próbáltuk finoman elhárítani, de ragaszkodott hozzá. Azt mondta úgy érzi, ő így tud hozzájárulni kis unokája gyógyulásához. Próbáltam meggyőzni, hogy tényleg sok már a sütiből, akkor másnap kávét és tejszínt hozott, utána gyümölcsöket. Szóval minden áldott nap kedveskedett valamivel. 10-12 nap telhetett el, amikor egy nehéz éjszaka után feladta a küzdelmet a Kicsilány.
Már kezdtük magunkat összeszedni, folytatódott a napirutin, érkeztek az új babák, amikor a szokott időben megszólalt a csengő. Ott állt a nagymama egy lefóliázott hatalmas tálcával. Megrökönyödve álltam az ajtóban. Úristen! Lehet, hogy még nem tudja?
Tudta. Már reggel értesült a fájdalmas hírről. Akkor nekiállt és megsütött nekünk
egy hatalmas tányér túrós palancsintát. Köszönetképpen...
"Minden halállal én leszek kevesebb mert egy vagyok az emberiséggel; ezért, hát
sose kérdezd, kiért szól a harang: -érted szól."
Hemingway