• Melletted a Helyem - Egyesület a koraszülött ellátásért

Emlékcseppek III.

Ikerbabákat várt az édesanya. Méhlepénye elkezdett öregedni s ezért már nem volt képes biztosítani a picik számára a fejlődésükhöz szükséges táplálékot.  Az egyik kislány már meghalt és a másik is nagyon rossz állapotban volt. Ekkor került sor a sürgős császármettszésre. A műtét után, bár apa is jelen volt és az édesanyát sem altatták, a halott babát nem volt alkalmuk megnézni.  A másik kislány is nagyon súlyos állapotban volt, sokáig küzdöttünk hogy stabilizálni tudjuk.  Sajnos a méhen belüli károsodás olyan mértékű volt, hogy már az első koponya ultrahang vizsgálat is súlyos agyvérzést mutatott. Ismételt vizsgálatok ezt megerősítették illetve progressziót mutattak. A babát lélegeztetőgép és szívtámogató gyógyszerek tartották életben. A szülők minden percüket mellette töltötték. Próbáltuk bennük tartani a reményt, ami egyre halványabb volt.

Egy idő után részükről és részünkről is már az elengedésről szólt a kommunikáció. Laborértékeit látva számunkra egyre bizonyosabbá vált, hogy a csöpp szerveik lassan feladják a szolgálatot. Szülei szerető karjában állt meg a kicsi szíve. Torokszorító percek voltak. Az egyik üres családi szobában magukra hagytuk őket, hogy zavartalanul búcsút vehessenek. Pár perc múlva bementem hozzájuk, hogy együtt fürdessük meg, öltöztessük föl kislányukat. Szinte nem is kellett segítenem, apuka olyan óvatosan fogta kislányát.


- annyira vártam az első fürdetést, soha nem gondoltam hogy ez lesz az utolsó is... Most még jobban fáj, hogy a testvérét meg sem nézhettük...

Nyeltem a könnyeimet. Az öltöztetést rám bízták, hiszen soha nem csinálták még.  A kicsi Lili olyan szépséges volt mintha csak aludna. Odaadtam a kezükbe. Összebújtak az ágyon. Ők hárman… a kis család... Nemsokára megérkeztek a nagyszülők. - Ugye milyen gyönyörű kislány? – mondta a nagypapa mikor kezébe fogta pici unokáját. Itt elkezdtek potyogni a könnyeim...

Nehéz volt, nagyon nehéz! De ma már hitvallásommá vált, hogy ennek igenis így kell történni.
Szégyenkezve próbálom kitörölni a régmúlt emlékeit amikor napokig kísértük az elmenni készülőt, aki egyedül ment az úton.
Egy általam nagyra tisztelt ember mondta egy szülőpárnak akik nem akartak ezzel a felkínált lehetőséggel élni és visszautasították azt hogy a babájukkal legyenek:
- Itt egy baba sem hal meg egyedül. Vagy az orvos vagy a nővérkéje fogja majd a kezét!
És ez így van azóta is! Így van jól!