A dalai láma azt mondja, az elhunyt gyermekekre gondolva: "Álruhás mesterek ők, akik a változás állandóságára, a mulandóságra tanítanak bennünket"
Ez vajon igaz egy újszülöttre is?- hiszen alig élt, éppen csak megszületett és már el is ment...
A szülők szívében fájdalom van, hosszan, sokszor olyan hosszan, hogy az idő múlása sem hoz gyógyulást!
Sok tényszerű dolgot írhatnék most le, a perinatális veszteségekre gondolva, de ezeket most mellőzöm, hiszen aki ezzel a területtel mélyrehatóan foglalkozni kíván, úgy is előbb vagy utóbb ismerni fogja.
Egy megindító történeten keresztül szeretném Önök felé tárni egy PIC-s kicsi élet megszűnését és a lehetőséget, amit mi egészségügyi dolgozók kaptunk Kinga rövid élete kapcsán!
Kinga már a születése után bekerült egy regionális PIC osztályra, gépen kellett lélegeztetni, de állapota akkor még sok reménységre adott okot. A helyzet ezen a ponton nagyon is típusos, ám már ekkor szembesültünk mi ellátók, azzal a ténnyel is, hogy az édesanya nem tud elérhetőséget megadni. Mint később kiderült, Kinga szülei településről településre jártak, ahol éppen munkát kaptak és szállást is, ott maradtak egy darabig. Ígérete szerint, ő érdeklődni kívánt időről időre, ezt meg is tette, mindig valahol máshol tartózkodott az ország területén.
Kinga állapota egyre válságosabb lett, ahogyan a hetek teltek, nem tudott gyógyulni és egyedül volt… Nem simogatta az édesanyja, nem biztatta, hogy ne adja fel, hanem küzdjön, mert szeretnék, ha maradna!
Kinga egyedül volt és mégsem, mert sokan szerették, sokan szerettek volna az ápolók, orvosok közül tenni érte, legfőképpen meggyógyítani.
Kinga mindenkit megszólított, mindenki azt kereste a dolgozók közül, hogy miként tudná ez a kicsi élet jobban érezni magát a körülményekhez képest. Volt, aki az inkubátorát díszítette fel, volt, aki a legszebb ruhát választotta neki, volt aki éppen az álmát őrizte, mindenki talált valamit, amit ő tudott adni ennek a csecsemőnek...
Nem sikerült meggyógyítani, az utolsó napokban már csak a fájdalomcsillapításra koncentrált mindenki, ne szenvedjen, mindent tegyünk meg érte, hogy fájdalmai ne legyenek!
Az édesanyát sajnos nem sikerült elérni… Kinga az utolsó napján, az utolsó óráiban egy percre sem maradt egyedül, valaki mindig fogta a kezét, biztattuk, hogy indulhat, hogy nagy szeretet fogja körülvenni. Ott volt a református kórház lelkésznő, aki imádkozott érte, ott volt Heni, aki a ringatós foglakozásokat tartja, bejött és gitározott, halkan, szívet melengetően. Mindenki tette a dolgát, egy közösségként, de mindenki tudta az ápolók, orvosok közül, hogy a mai nap legnagyobb csatáját Kinga vívja, ez a küzdelem akkor és ott mindenki szívében leképeződött. Fájdalom, szomorúság, értetlenség, bizakodás, remény a szenvedés elmúltában és még sok- sok minden, amit lehetetlenség megfogalmazni. Amikor elment, érezhetően űrt hagyott maga után, azt az űrt, amiben soha nem születnek válaszok...
Kinga mit hagyott örökül nekem, nekünk, azt a biztos érzést, hogy egy sem veszik el a kicsinyek közül, bármilyen kicsi is!