Egy újszülött elvesztése és az afölötti gyász tabu ezen a Földön. Ha megtörténik, ha egy szülőpárt ekkora veszteség ér, az minden, a folyamatban részt vevő felet egyaránt megvisel. Legtöbbször ott vagyunk a kezdetektől, néha már az elején sejtjük, hogy mi lesz a végkifejlet. Ha egy baba meghal, az beleég a lelkünkbe. Viszont nem magunkat kell látni ebben a helyzetben, nem magunkra kell figyelnünk, itt nem rólunk van szó. Két ember legszörnyűbb rémálma vált valóra. Függetlenül attól, hogy koraszülött, vagy érett babáról van-e szó, függetlenül attól, hogy miért történt, ők elveszítették egy részüket, a közös részt, amely kapocs volt kettőjük között.
Ezért olyan nehéz bármit is mondani. Mikor egy baba meghal, csak állsz és hallgatsz. Csendben teszed a dolgod, pakolsz, mosdatsz, dokumentálsz.
Mikor első alkalommal átéltem ezt, úgy éreztem, az én hibám. Néztem a szülőket tisztes távolból halott gyermekükkel, és nem tudtam, mit kell tennem. Nem csupán szomorúság volt bennem, hanem düh, amiért ez így történt. Sosem fogom elfelejteni azt a képet, ahogy ezek az ártatlan, összetört emberek zokognak azzal a kis testtel a kezükben.
Egy másik alkalommal épp Londonban dolgoztam. Az ottani osztályon volt egy eset, ahol egy újszülöttet el kellett engednünk több hónap küzdelmei és szenvedései után. A szülők még nem voltak az osztályon, mikor gyermekük állapota rohamosan romlani kezdett. Felhívtam őket, hogy jöjjenek, elmondtam miért. Ugyanaz a szégyenérzet, ugyanaz a düh, mint első alkalommal. Bejöttek és mosolyogtak rám könnyeik mögül. Beleszakadt a szívem. Megköszönték, hogy segítek. Legszívesebben bekuporodtam volna a sarokba, és remegve sírtam volna. Bebugyoláltam kis testét takarójába, majd odaadtam a szülőknek. Újra megköszönték. Rémesen éreztem magam, és nem tudom megmagyarázni miért.
Szeretném kijavítani írásom elején tett kijelentésemet, miszerint itt nem rólunk van szó. Elsősorban nem rólunk van szó. Mi a rendszer, egy gépezet részei vagyunk, akik erejükön felül azon fáradoznak, hogy segítsenek, de ahogy azt a felelevenített példák is mutatják, nem mindig sikerül. Rengeteg időbe telt, mire megértettem, miért mesélik idősebb munkatársaim, hogy együtt zokogtak egy-egy gyermek elvesztésénél a szülőkkel. Sokáig annyira célorientált voltam, hogy nem érintettek meg emberi sorsok. Azóta sokat változtam, és sajnos egyre nehezebb egy-egy esetet kezelni. A fura mostmár az, hogy miért nem beszélünk munkával kapcsolatos gyászunkról, veszteségeinkről kontrollált keretek között? Nem meglepő, hogy elhidegülünk, bezárkózunk, és lassan elveszítjük legértékesebb kincsünket, ami gondoskodásra alkalmas ápolókká tesz minket, vagyis empátiánkat: egy ápolóban annyi fel nem dolgozott gyász halmozódik fel, annyi fájdalmas emberi sorsot lát, annyi ki nem mondott érzés feszíti a lelkét, hogy egy idő után ez az egyetlen járható út. Meg persze a pályaelhagyás, a menekülés (ami természetesen nem old meg semmit, csak elfedi a tátongó sebeket).
Úgy hiszem a mi kezünkben van a döntés, hogy továbbra is úgy teszünk, mintha az ápolói lélektan egy nem létező, vagy lényegtelen aspektus lenne munkánk minőségét tekintve, vagy ráébredünk arra, hogy nem csak az a fontos, hogy hogyan viszonyulunk a betegekhez és egymáshoz, hogy milyen minőségben vagyunk jelen szakemberként, hanem, hogy milyen a kapcsolatunk saját magunkkal. Meg kell tanulnunk tudatosan kezelni érzéseinket, megélni azokat, még ha fájdalmasak is, hogy aztán tanulhassunk belőlük, majd elengedhessük őket.
Én ezzel az írással szeretnék emléket állítani mindazon babáknak, akiket eddig elveszítettünk munkánk során. A mai napon emlékezzünk rájuk, valamint szüleikre! Remélem minden segítséget megkaptak amire szükségük volt az osztályon, és utána egyaránt.