A koraszülött baba hazabocsátása sok család számára komoly kihívást jelenthet. Ha a hazabocsátás feltételei és gyakorlata intézményenként eltérő, vagy nem egyértelmű, a szülők könnyen érezhetik úgy, hogy nincsenek kellően felkészülve az otthoni gondozásra. Ezért kiemelten fontos egy jól felépített, egységes hazabocsátási folyamat, amely egyszerre szolgálja a baba biztonságát és erősíti a szülők önbizalmát.
Ez a Svédországban végzett leíró, vegyes módszertanú kutatás 36 PIC osztályon vizsgálta a hazaadási kritériumokat, az egészségügyi dolgozók döntéshozatali folyamatát és az otthoni gondozással kapcsolatos gyakorlatokat. A kutatásban a hazabocsátási folyamatért felelős orvosokkal és ápolókkal készítettek interjúkat. Az eredmények jelentős eltéréseket mutattak a gyakorlatban, a szülők korlátozott bevonását és az egészségügyi szakemberek bizonytalanságát is feltárták, ami rámutat arra, hogy nagyobb szükség lenne egységesebb, standardizált megközelítésekre.
A kutatás azt vizsgálta, hogyan születnek meg a hazabocsátással kapcsolatos döntések, és hogyan készítik fel a családokat az otthoni gondozásra. Az eredményekből kiderült, hogy a hazaadásra való alkalmasságról szóló döntések gyakran inkább az egészségügyi szakemberek egyéni megítélésén alapultak, mintsem világos, mindenki által alkalmazott közös irányelveken. Az egészségügyi szakemberek gyakran bizonytalanok voltak abban, mikor érkezett el a megfelelő időpont a hazaadásra és sok esetben a szülők csak akkor kaptak részletes tájékoztatást, amikor a baba már teljesítette a hazabocsátás feltételeit, így kevés idő maradt a felkészülésre. A hazabocsátási folyamatot többnyire az egészségügyi szakemberek irányították, és a döntéshozatalba a szülőket csak korlátozott mértékben vonták be.
A kutatás egyik legfontosabb megállapítása, hogy a hazabocsátási kritériumokat nem támasztják alá kellően erős tudományos bizonyítékok, és alkalmazásuk sem egységes. Egyes osztályokon meghatározott életkori vagy testsúlyhatárokat alkalmaztak, míg máshol a szakemberek a baba állapotának megítélésekor nagymértékben a saját tapasztalataikra támaszkodtak. Emiatt alakultak ki különbségek a kórházi tartózkodás hosszában, ugyanakkor a szülők bevonása a hazabocsátás megtervezésébe korlátozott volt, annak ellenére, hogy fokozatosan egyre több mindennapi gondozási feladatot vettek át.
A kutatás további eredményei azt mutatták, hogy a hazaadási felkészítéshez való hozzáférés nem minden család számára volt egyenlő. Azok a családok, amelyek nyelvi nehézségekkel küzdöttek vagy szociálisan sérülékenyebb helyzetben éltek, kisebb eséllyel részesültek ebben a támogatásban, ami megnehezíthette számukra a kórházból az otthonba való zökkenőmentes átmenetet. A felkészítés sok esetben túl rövid idő alatt zajlott, és az egészségügyi szakemberek közötti kommunikáció sem volt mindig egységes, ami további kihívásokat jelentett a családok számára. Ugyanakkor a kutatás azt is megállapította, hogy azoknál a családoknál, akik részesültek felkészítésben, a telemedicinát és az otthoni látogatásokat ötvöző ellátási modellek hatékonynak és támogatónak bizonyultak.
A kutatás eredményei azt jelzik, hogy a szülők korai és strukturáltabb bevonása javíthatja a kórházból az otthonba való átmenetet, illetve amennyiben a a szülők fokozatosan egyre nagyobb felelősséget kapva részt vehetnek a hazabocsátás megtervezésében, magabiztosabbnak és felkészültebbnek érezhetik magukat a feladatra.
Az egységes hazaadási kritériumok, a világosabb kommunikáció, valamint a családok egyéni szükségleteihez igazított felkészítés szintén csökkenthetnék a bizonytalanságot mind a családok, mind az egészségügyi szakemberek számára és segítheti a biztonságos és zökkenőmentes átmenetet a kórházból az otthoni életbe.
Szerzők: Arwehed, S.; Axelin, A.; Ågren, J.; Thernström Blomqvist, Y.
DOI: 10.1038/s41390-024-03752-w