A kengurugondozás előnyeiről beszélgettünk dr. Susan Ludingtonnal a kenguruzás világnapja alkalmából. Susan szülésznő, diplomás ápoló és nem utolsósorban kutató, aki 1975-ben szerezte meg tudományos fokozatát. Az első kengurukezdeményezések egészen egy 1988-as kolumbiai kutatásig nyúlnak vissza, melyek elsődleges célja a csecsemőket ért trauma és toxikus stressz csökkentése volt.
Korábban az édesanyákat nem engedték be az intenzív osztályokra, azonban ahogy elindult a bőrkontaktus (skin-to-skin) gyakorlata, ez megváltozott, megadva ezzel az édesanyáknak az "én is kompetens szülő vagyok" érzését. Már egész korán, 1983-ból származik az a WHO kimutatás, mely szerint a kengurugondozás alkalmazása 75%-kal csökkenti a halálozási rátát, s mint tudjuk, rengeteg pozitív hatása van. 1990-ben az Uppsalai Egyetemen bevezették a 24 órás látogatást, kiterjesztve az egész családra: édesapákra, testvérekre, és a nagyszülőkre.
Sajnos számos helyen, például Utah államban a mai napig nem gyakorolják ezt a lehetőséget, pedig a szülő az elsődleges gondozója kellene, hogy legyen gyermekének. A legtöbb kórházban azonban hamar rájöttek, hogy a szülők bevonásával óriási eredményeket lehet elérni a betegellátásban. Nem egy esetben fordult elő az, hogy a babáról már lemondtak, az anyuka bement elköszönni és magához ölelte a gyermeket, akinek egyből javultak az életfunkciói; így egész nap a család többi tagja is így tett, ezzel életben tartva a gyermeket. Csodaszámba ment ez a történet, mivel ő egy 24 hétre született extrém koraszülött baba volt.
Felmerül a kérdés, lehet-e ilyen pici, beteg babát kenguruztatni?
A válasz igen. Mégis sokan ódzkodnak tőle, nehogy a szülő véletlenül extubálja az intubált gyermeket vagy bármi kár érje az inkubátorból történő kiemelés, transzfer során. Ezért sok esetben megvárják, míg a baba stabil lesz mielőtt odaadják az édesanyának. Gyakran felmerülő aggály a kihűlés veszélye és ezért várnak a kenguruzással egészen a baba 1 kilógramm vagy afölötti súlyáig. Helytelenül.
Sok helyen azonban még mindig az a protokoll, hogy az első 72 órában nem adják ki a babát az édesanyának, mert a baba nem elég stabil. Pedig a babák a kenguruzás hatására sokkal egészségesebbek, stabilabbak lesznek. A másik ilyen sztereotíp határ a 27. gesztációs hét. Az extrém koraszülött babákat sem szívesen mozgatják, nem veszik ki az inkubátorból őket egy nővér elmondása szerint.
Pedig bizonyított, hogy az inkubátorban nem tudnak a babák pihenni, hiszen mindig, minden egyes beavatkozással, vérvétellel megzavarják őket. Ellenben ha az édesanyjukon pihenhetnek pár órát, s úgy vesznek vért tőlük, hogy közben akár szopizhatnak is, észre sem veszik azt, hogy történt egy fájdalmas beavatkozás; mivel az édesanyjukon vannak, érzik az anya melegét, esetleg anyatejet is kapnak, oxitocin termelődik.
És még egy tévhit az, hogy a két kenguruzás között el kell telnie 6 órának. Erre nincs semmilyen bizonyíték, semmilyen kutatási eredmény, ami azt bizonyítaná, hogy a baba nem tolerálja az akár egésznapos kenguruzást.
A fölösleges szeparáció még mindig káros gyakorlat és amennyiben lehetséges és semmilyen kizáró oka nincs, hadd legyen minél többet együtt a gyermek az édesanyjával és édesapjával. A szeparáció az, ami káros a babára, tehát a babáknak nem a kenguruzás az, ami árthat. Ami a kenguruzás során instabillá teheti a babát, az a nem megfelelő kivétel és visszahelyezés az inkubátorba.
Az anya közelsége, az anyatej mind-mind segít a babának az egészséges túlélésben. A baba tudja és érzi azt, hogy nincs egyedül. A kenguruzás segít az anyának, hogy minél több anyatejet tudjon a gyermeke számára biztosítani, megóvva őt a fertőzésektől; a babának pedig kenguruzás közben stabilizálódnak az életfunkciói, az oxigénszaturációja, emelkedik a testhőmérséklete, az oxitocintermelődés hatására érik az idegrendszere.
Mire figyeljünk a baba pozícionálása során?
Létezik egy standard "kisbéka" pozíció, amikor a gyermek könyékmagasságban helyezkedik el a mellkason. Emellett számos olyan rotáció, oldalpozíció létezik, amelyben lehet kenguruzni, itt igazából a gyakorlat és a tapasztalat dönti el, melyiket választjuk, melyik lesz komfortos a babának. Fontos a fej pozíciója, annak érdekében, hogy semmi ne akadályozza a levegő áramlását, ezzel is egyenletes szaturációt biztosítva számára. Látható legyen az arca, ha esetleg változna a baba bőrszíne.
Philadelphiában történt, hogy egy baba nyitott szívműtétre várt, viszont nem volt elég stabil a beavatkozáshoz. Megengedték, hogy kenguruzzon, közben minden életjelenséget figyeltek, amit csak lehetett. S amikor a baba a kenguruzás következtében stabilizálódott, megkezdték a műtétet.
Visszatérve az extrém koraszülött babákhoz, ahol magas a kihűlés veszélye és általában ellenjavallt a mozgatásuk, a kenguruztatást érdemes először 1-2 órára kipróbálni és figyelni hogyan reagál a baba a bőrkontaktusra. Történt egyszer egy ikerpárral,- akik 500 gramm körüli súllyal születtek a 25. hétre, de már bőven 1100 gramm fölött voltak,- hogy a személyzet szerette volna megkezdeni a kenguruztatásukat. Az egyik baba nagyon rosszul viselte a kenguruzást, alacsonyan szaturált és tovább növekedett az oxigénigénye.
Mi a teendő ez esetben?
Az édesanya nagyon aggódott. Visszatesszük a babát az inkubátorba, vagy folytatjuk a bőrkontaktus gyakorlását?
Kiderült, hogy a baba a testvérére reagált rosszul. "Elvették egymás elől az oxigént". Az édesanya teste nem volt elég "meleg" mindkét baba fölmelegítésére, megnyugtatására. Ezt követően felváltva kenguruztak, gond nélkül. Egyedül. Külön-külön.
Sok esetben a szülők is elhiszik, hogy amikor kikerül a baba az inkubátorból kiságyba, már nincs szüksége további bőrkontaktusra. Helytelenül. Malawiban az a néphiedelem él, hogy a bőrkontaktus gyakorlásával tartják távol a gonosz szellemet. Maradva a tudományos bizonyítékoknál, a hosszútávú kutatási eredmények és az utógondozás eredményei is azt bizonyítják, hogy azon gyermekek, akikkel kenguruztak, és akikkel esetleg együtt is aludtak évekig a szülők, szociális készségek jobban fejlődtek. Ezen gyermekek) magasabb intelligenciahányadossal bírtak, sokkal sikeresebbek lettek, mint társaik, akik a kontrollcsoportban voltak, és akikkel annak idején nem gyakorolták a kengurugondozást.
Susan gyakorlatában volt egy másik ikerpár, ahol a szülők nem merték megfogni a babákat, nehogy ártsanak nekik. A személyzet azonban meggyőzte őket az alábbi mondattal: "Azzal ártanak nekik, ha meg sem próbálják a kengurzást!"
Ez a kengurugondozás üzenete, mégsem gyakorolják minden kórházban, főleg most, a járvány idején. Egyre több szeparációról hallunk, pedig az Apgar rendszer egyértelműen jelzi, hogyha gond van. Ha a születés pillanatában egyből mellre teszik a babát, vagy odaadják az édesanyának a mellkasára, egyből megnyugszik, a bőre rózsaszín lesz, s jó eredményeket kapunk.
2 baba 2 év különbséggel, ugyanazon az osztályon – ég és föld különbséggel az ellátás során
Nagyon tanulságos volt leülni a szakértőkkel beszélgetni a kenguruzásról. Két évvel ezelőtt, amikor az első gyermekünk a 27. hétre megszületett, 4/6-os Apgart kapott és csak 650 gramm volt. Intubálták. Az első 72 óra kritikus volt számára. Pici súlyú is volt, intubálva is volt, életveszélyben volt. Meg sem fordult a fejünkben, hogy megmozdítsuk, vagy hozzáérjünk.
Persze megkérdeztük, de ellenjavallott volt, mondván neki az érintés most stresszt okozhat. Ha benyúlunk az inkubátorba, fél. (Mivel azt hiszi, megint vért vesznek majd tőle). Hetekig meg sem érinthettem. Már bőven elmúlt 1 hónapos, amikor megengedte egy ápolónő, hogy kenguruzhassunk. Épp csak 1 kilogramm volt. Emlékszem, milyen óvatosan pakolgatta a személyzet rajtam körbe a csöveket. Dupla takarót hoztak. Nem volt több, mint fél óra.
Mégis életem legszebb fél órája volt az első találkozás a gyermekemmel. Természetesen ezután mindennap szerettem volna egy kicsit magamhoz ölelni, énekelni neki, simogatni, dédelgetni őt. Sajnos a személyzet leterheltsége és az előkészületek miatt ez nem volt mindig kivitelezhető. Emlékszem, egyszer a gyermekem nagyon beteg lett, senki nem tudta miért. Semmilyen gyógyszeres kezelésre nem reagált, már rég cPAP-on volt mikor visszakerült az lélegeztetőgépre.
Transzfúziót kapott, nagyon sápadt volt, a CRP-je az egekben. Az akkori főorvos is tanácsatalan volt. Megrendelte a vért, ment a széles spektrumú antibiotikum. Eredménytelenül. Akkor a nővér sem merte kiadni a gyereket. Csak ültem az inkubátor mellett és olvastam neki. Aztán a főőrvos megkérte a nővért, hogy adja ki őt a mellkasomra. A gyerek 100-at szaturált.
Lejjebb ment a gyulladásos paramétere és extubálták. Mi ez, ha nem tudományos bizonyítéka a kenguruzás és az anyai jelenlét gyógyító hatásának?! Majd megszületett a második gyermekünk, aki szintén a PIC-re került. Légzéstámogatás kellett neki is, így elmaradt a műtőben az aranyóra. Azonban ahogy felvitték, egyből segítettek nekem abban, hogy tudjak neki anyatejet adni.
Aznap lekerült az oxigénről. Este, mikor már be tudtam sétálni hozzá, kivehettem és megszoptattam. Másnap magammal vihettem rooming-in szobába. Ég és föld volt a különbség a személyzet hozzáállásában a két év alatt, pedig ugyanott szültem. Mindkét gyermekemnek mai napig fontos a testi közelség, úgy alszanak el, akkor nyugszanak meg. A nagyfiamnál látom, hogy sokkal jobban kötődik, mert az elején sokat voltunk "távol"; Pedig mindennap ott álltam az inkubátor mellett, csak el voltunk szeparálva. Sajnos azt az időt már nem fogom tudni neki visszaadni, de igyekszem őt a mai napig kárpótolni érte.
