„Baba-barát” történetünk Debrecenben
Történetünk az 1970-es évek közepén kezdődött, amikor az egyetemet befejeztük. Ebben az időben nagyon sok gyermek született az országban, Debrecenben is. A sok szülés a szülészeti, újszülöttkori problémák halmozódásával járt együtt, amit tetézett az az egyébként általános gyakorlat, hogy a szülészetekre szakorvos csupán konzíliumba járt át a gyermekosztályról, vagy csak a nap néhány órájában volt jelen.
Debrecenben a Szülészeti Klinika célszerűnek látta, hogy önálló, teljes állású, később 24 órás ügyeletet is adó gyermekorvosokat foglalkoztasson. Ezt a lehetőséget kaptuk meg a végzés után. Munkánk jellegéből adódott, hogy folyamatosan együtt „éltünk” az anyákkal és az újszülöttekkel, ami alapvetően meghatározta szemléletünk alakulását.
Kezdetben mi is azonnal elvittük az újszülötteket az anyáktól a szülés után, hogy az első órákban fokozottan figyeljük őket, és idejében vegyük észre, ha baj van. Ugyanakkor azt is meg tudtuk figyelni, hogyan viselkednek ezalatt. Láttuk, milyen kétségbeesetten vágyakoztak édesanyjuk után. Sokat sírtak, cuppogva keresgéltek, reménykedve fordultak minden után, ami az arcukhoz ért. Megnyugtatni ideig-óráig öleléssel lehetett őket, vagy ha teát, tápszert kaptak. Édesanyjuk eközben a friss, örömteli élménytől izgatottan, többé- kevésbé álmatlanul töltötte a pihenésre szánt időt, ez alól csak a nagyon kimerült anyák voltak a kivételek. Gyermekükkel legközelebb másnap, vagy hosszú órák múlva találkoztak, napi 5-6 alkalommal, rövid szoptatási időre.
Az újszülöttek többnyire éhesen sírva kerültek vissza az újszülöttosztályra, ahol teát, tápszert, ritkábban lefejt anyatejet kaptak cumisüvegből. Mindennapos volt a szájpenész. Az anyák emlője fájdalmasan túltelődött. A nővérek több időt töltöttek emlőfejéssel, mint a szoptatás segítésével. Az anyák számára a felszabadult öröm, bizakodás helyét sok esetben a kudarc és elbizonytalanodás érzése vette át.
Nincs ez így jól, gondoltuk. A szigorú szabályok miatt először titokban, majd nyíltan visszavittük az újszülötteket édesanyjukhoz a szülőszobába. Rövidesen megvalósult a bőrkontaktus, és az első fél-egy órán belüli szoptatás.
Az országban talán mi voltunk az egyetlenek, akik még a szülőszobában ruha nélkül, csak pelenkában adtuk vissza az anyáknak gyermeküket, hogy kihasználva a babák születés utáni, csodálatos, éber állapotát, szoptathassanak, és szoros testi közelségben ismerkedhessenek. Sok újszülött szorult valamilyen ok miatt kezelésre.
A Gyermekklinika Perinatális Intenzív Centrumába csak a nagyon kicsik és a nagyon betegek kerültek, a nálunk születettek 3-4%-a. Szerencsére, újszülöttosztályunk és a gyermekágyas részleg ugyanazon a folyosón volt. Az anyákat egyre bátrabban hívtuk be beteg babájukhoz, és biztattuk szoptatásra, fejésre. Osztályunkat megnyitottuk az anyák számára.
Anya és gyermeke együttes ápolását, a rooming-in rendszert, a 80-as évek elejétől pszichológiai előnyei miatt kezdtük el. A bevezetés több szempontból nehéz volt, többek között azért, mert teljes mértékben ellentétes volt az érvényben lévő szigorú higiénés szabályozással. Mi bíztunk az anyatej és a saját „fészek” védelmező erejében, amit sajnálatos események igazoltak is.
Paradox módon, éppen a több alkalommal fellépő járványok erősítettek meg bennünket abban, hogy ezt az irányt kell választanunk. Tapasztaltuk a cumisüveg, és a tápszerhasználat veszélyét, és a kézmosás, a higiénés szabályok jelentőségét. Mivel az anyák zsúfolt kórtermeiben ezeknek a szabályoknak a betartása bizonytalan, a rooming-in szobákban kockázatosnak ítéltük a cumisüvegből történő, tápszeres etetést.
A járványhelyzet győzött meg bennünket arról, hogy az anyatej, leginkább a teljes szoptatás védelmet nyújt. Az újszülöttek kizárólagos szoptatására kell törekednünk, amit csak úgy tudunk elérni, ha minden egyes újszülött az anya mellett maradhat a nap 24 órájában, és mi mindent megteszünk, hogy a segítségükre legyünk.
Hogy a meglévő zsúfoltságot ne fokozzuk, az anyák ágyára szerelhető kiságyakat terveztünk. A babaágy használatát csak a biztonságosabb alváshoz, és pelenkázáshoz javasoltuk. Az anyák újszülöttjeiket ösztönösen maguk mellett tartották. A testi közelség segítette őket, hogy időben felismerjék az újszülött jelzéseit, és igény szerint szoptathassanak. A babák nyugodtabbak voltak, kevesebbet sírtak, ez erősítette az anyák ingatag önbizalmát. Minden ténykedésünket a helyszínen, az anyák jelenlétében végeztünk. Itt volt a fürdetés, a napi egyszeri súlymérés a „fürdető kocsin” kivitt mérleggel, és a naponta tartott orvosi vizitek is.
Ez lehetőséget nyújtott a nővérek, orvosok és az anyák közti kötetlen beszélgetésekre, a szoptatási helyzet felmérésére, s ennek révén mi is sok tapasztalatot szereztünk, visszajelzést kaptunk a rendszer aktuális működéséről. A látogatási időt nem vettük szigorúan. A hozzátartozók bármikor jöhettek, de megkértük őket, hogy csak rövid ideig tartózkodjanak a több ágyas rooming-in szobákban.
A járványhelyzet további kihívás elé állított bennünket. A még inkubátorban levő, egyébként jó állapotú, szoptatott koraszülöttjeink között akadtak olyanok, akik járványügyi szempontból kontaktoknak minősültek. A járványügyi szakemberek szigorú elkülönítést rendeltek el az újszülöttosztályon, de ez esetben megfosztottuk volna őket a szoptatás, az anyatej nyújtotta védelemtől. Ezt úgy hidaltuk át, hogy inkubátorostól kivittük őket az anya mellé, és külön szobában, együtt izoláltuk őket. Ez akkoriban komoly felelősségvállalást jelentett, és nem kis izgalmat okozott nekünk és eleinte az anyáknak is.
Ők azonban hamarosan inkább örültek, hogy együtt lehettek, s a koraszülöttek egyre hosszabb időre kerültek ki az inkubátorból. Szinte önként adódott, hogy ruhátlanul öleljék magukhoz a kicsiket, és mi támogattuk őket ebben. Így vált gyakorlatunk részévé a „kenguru-módszer” már a nyolcvanas évektől. Egyre bátrabbak lettünk. Miután a jól felszerelt, 6 ágyas szobáink az újszülött osztályon kiürültek, a fokozottabb figyelmet igénylő, még inkubátorban lévő, bizonytalanabb állapotú koraszülötteket ide helyeztük el az édesanyjuk ágyával együtt, hogy éjjel-nappal együtt lehessenek. Az anyák váltak gyermekük legjobb ápolójává, ez boldoggá és erőssé tette őket. Koraszülöttjeink meghálálták ezt, gyönyörűen fejlődtek. Baleset vagy fertőzés nem fordult elő.
Így történt, hogy mire Magyarországra elért a baba-barát kórház kezdeményezés 1992-ben, mi már gyakorlottak voltunk. Nemzetközi felmérést követően Európában elsőként, 1992 novemberében megkaptuk a baba-barát címet. Az eseményről a „The Lancet” folyóirat is hírt adott.
A baba-barát kórház kezdeményezést a WHO és az UNICEF 1991-ben bocsátotta útjára, felismerve a születés utáni időszak meghatározó jelentőségét és a szülészeti intézmények felelősségét a sikeres szoptatás elindításában és fenntartásában.
Ádám Borbála és Kovács Judit
