• Melletted a Helyem - Egyesület a koraszülött ellátásért

Mennyit bír ki a szülő - bármit megtehetünk velük?

Sajnos mindennapos, hogy a szülőket címkékkel látja el a személyzet gyermekük ellátása során, mint „őrült” neurotikus, a szorongó vagy kontroll-mániás, a folyton boldog-mosolygós, és a doktor Google típus. Ezeknek mind vagy pozitív vagy negatív a hatása, de hatása van a PIC utazásra. Kikerülhetetlen, hozzátartozik az ember természetéhez, de miért gond a szülők megbélyegzése az intenzív ellátás során? Mi van a stigmák mögött?

 

Bárkinek, ebben a stresszes szituációban, PIC-es szülőként -nem számít, hogy 24 vagy 40 hétre született a babája, nem számít, milyen beteg, nem számít, mennyi idősek a szülők-, szüksége van egy jó szóra, egy kis kedvességre, bátorításra, támogatásra, hogy elkerüljék a PTSD -t, (poszttraumás stressz szindrómát), az ingerlékenységet, depressziót.
A szülők bűnösnek érzik magukat, úgy érzik, elvesztették a kontrollt, reménytelenséget éreznek, hogy semmit sem tudnak tenni a babájukért.

Meg kell értenünk ilyenkor, milyen gondolatok állnak egy-egy érzés mögött: félelem attól, hogy elvesztik a babát, emiatt nem mernek kötődni, vagy éppen van, aki saját kudarcának éli meg gyermeke korai érkezését.

 

A kulcs tehát a szülőkkel való kommunikációban van.

Empátia, megértés és elfogadás. Az első és legfontosabb feladata az egészségügyi dolgozóknak, hogy segítsenek kötődést kialakítani a szülőknek a babájukkal.

Ha azt látja, hogy ott nemcsak nővérként, hanem partnerként van jelen a személyzet, kialakul „a szülő nem látogató” viszony. Fejlődik a szülő kompetenciája, a „képes vagyok” érzése. Minden egyes szülő igényli a támogatást, legyen az pszicho-szociális, legyen az bajtársi, vagy valamilyen támogató csoport, ahol úgy érzi megértik és elfogadják.

Számos szülő szervezetekben, önkéntes csoportokban, veteránként segíti az ellátásban résztvevő, majd a kórházi ellátásból kilépő és utánkövetésbe, fejlesztésbe belépő családokat. Csodálattal figyelem, hogy ezek a szülők folyamatosan visszamennek -mindannak a sok rossz emléknek dacára- az intenzív osztályra, fejlesztőkhöz, csak azért, hogy másokon segítsenek.

Lassan négy éve mi is megjártuk a poklok poklát, három hónapot töltöttünk el a gyermekünkkel az intenzív osztályon. Az akkori vezetés, a személyzet leterheltsége és a babánk kritikus állapota miatt olyanról, hogy kenguruzás, csak álmodni mertem. Az első két hétben be sem nyúlhattam hozzá. Már egy hónapos volt, mikor fölmerült, hogy talán megfoghatnám, talán kivehetnénk. Emlékszem, a szobatársam mindennap készült, hogy kiveheti a babáját és picit a mellkasára teheti. Akkor én még újnak számítottam a szobában, s nem értettem, miért volt olyan szomorú, amikor a baba állapota miatt végül mégsem engedték ezt meg neki. Mivel az egész intenzív osztályos lét egy hullámvasút, óráról-órára is változhat a baba állapota.

Emlékszem naplót vezettem, leírtam a fiamnak, melyik nővér volt velünk aznap, milyen vizsgálatok várnak rá, illetve a mérföldköveket, amikor először evett meg 5 ml anyatejet, vagy először bepelenkázhattam. Szóval ennyit látni a kis füzetemben,

„79. nap nem kell többé légzéstámogatás”.

Két hónapot feküdtem vele a kórházban és minden napra kitűztem valamit célul. Például: ma megfogom a babám. Erre az első két hónapban összesen 3 alkalommal volt lehetőségem. 

De nem nagyon volt pszichológus, akivel beszélhettem volna. Szerencsére a tapasztaltabb anyukák sokat segítettek és a család. A párom néha elvitt reggelizni, vagy csak sétálni, de volt, hogy a kórház aluljárószintjén néztünk filmet a fotelban ülve laptopon, mikor vártuk, hogy megkapja a gyerek a megigényelt vért a transzfúzióhoz.

Szerencsére 1500 gramm fölött már a gyerkőcöt átszállították egy másik intézménybe, ahol már próbálkozott enni cumisüvegből és szopiztunk is. Itt bejárós voltam, HÉV-vel, metróval, mikor - hogy és igyekeztem maradni 2-3 etetést, miközben kinn csöveztem decemberben a Keleti-pályaudvarnál vagy a Mekiben, mert a főnövér nem szerette, ha az osztály folyosóján ülök naphosszat.  Ilyenkor minden szoptatás felért egy órányi kenguruzással.

A sok fájdalmas emlék között azért voltak jó pillanatok is, amikor a szoptatási tanácsadó elintézte, hogy karácsonykor beköltözzek mamaszobába, -mert a gyerek nagyon ügyesen szopizik- s ha már nem kell neki fél liter kabinoxigén se, akár össze is költözhetünk rooming-in-be. Volt egy nagyon kedves pályakezdő, fiatal, lelkiismeretes nővérkénk, aki például készített rólunk egy képet karácsonykor és megengedte, hogy részt vegyünk az apukájával közösen egy fürdetésen.

Apróságnak tűnő dolgok ezek, de nekünk, akkor, abban a nehéz 3 hónapban hatalmas lelki töltetet adtak, hiszen nekünk ő az első gyermekünk. Ha időre születik sem hiszem, hogy nagyon hozzá mertünk volna érni, hát még így.

Ez a mi történetünk. Azóta én is másképp tekintek a koraszülésemre és igyekszem a tapasztalataimmal, tanácsaimmal segíteni a most ellátásba kerülő szülőket.

 


Keresés





Támogasd Őket, támogass bennünket!